
1889-ben egy erdélyi román asszony megállt az Eiffel-torony lábánál, és feljegyezte, milyen színű: „bordóvörös”. Nem ment fel rá. Hideg szél fújt, ezért máskorra halasztotta.
Levelei a nagyszebeni Tribunában jelentek meg. Egy részét adják annak, amit a románok a toronyról nyomtattak, amíg épült. A lapok három éven át követték, az első pertől a kiállítás bezárásáig. Megszámolták a csavarjait, kiszámolták a kilónkénti árát, és egyszer ötven halottat is kitaláltak hozzá.
Egyetlen dolog nem szerepel ezeken az oldalakon: Resica. Ma is él a legenda, hogy a torony vasát a bánsági vasműben gyártották. Az a sajtó, amely szinte mindent megírt a toronyról, igazat is, valótlant is, erről nem tesz említést.
Ezek a lapok két államban jelentek meg: Bukarestben, a Román Királyságban, illetve Nagyszebenben, Brassóban és Nagyváradon, az Osztrák–Magyar Monarchiában, magyar közigazgatás alatt.
Előbb volt egy per
Az Eiffel-torony először peres ügyként kerül be a román sajtóba.
A Dreptul című bukaresti jogi folyóirat 1887 májusában, a „Bírósági krónika” rovatban ír róla. A Mars-mezőn még csak az alapokat öntötték. A Mars-mező, franciául Champ de Mars, a Szajna és a Katonai Iskola közötti tér: egykor a hadsereg gyakorlótere volt, a háború római istenéről kapta a nevét, majd itt rendezték az 1867-es és az 1878-as világkiállítást. A szomszédai ekkor már beperelték Párizs városát, és a megkezdett munkálatok lebontását követelték.
> „Az Eiffel-torony, amelyet az 1889-es kiállításra a Mars-mezőn készülnek felépíteni, különös pernek adott okot, amely a Szajna megyei törvényszék előtt folyik.”
A folyóirat a megállapodást is ismerteti: a kiállítás után az építtető húsz évig használhatja a tornyot, utána a városé lesz. A szomszédok igen udvariasan adják elő a panaszukat:
> „…az Eiffel-torony azokkal a méretekkel, amelyekkel bírnia kell, nem lehet a park díszítő építménye.”
Emberek az állványon
1888 nyarán az Universul, Bukarest ötbanis napilapja, mentegetőzött, amiért megint a toronyról ír: „Annyiszor beszéltünk már az Eiffel-toronyról, a jövendő párizsi kiállítás csodájáról, hogy nem tartjuk haszontalannak…” Július vége volt. A megnyitóig még kilenc hónap volt hátra.
Decemberben, amikor a vas már kétszáz méter magasan járt, a munkások óránként ötven centime-mal többet kértek. A lap szárazon megjegyzi: „Eiffel nem akar engedményeket tenni.”
A Gazeta Transilvaniei, az 1838 óta Brassóban megjelenő román lap, ugyanazon a nyáron egy építkezési részletet közölt: az emelvényeket körben bedeszkázták, „így a munkások csak fölfelé láthatnak”. Bukarestben pedig augusztusban ez a hír járta: „Úgy látszik, Eiffel mérnök elszámolta magát…” A számítás jó volt: a torony ma is áll.

1888. szeptember 2-án a Românulu, a Rosetti család radikális lapja, saját címmel közöl írást: „Az Eiffel-torony. A párizsi világkiállítás kolosszusa”. A lap ekkor már több mint harmincéves volt. Az építtető neve hibás kezdőbetűvel szerepel, „H. Eiffel úr”, a szöveg pedig elmeséli, milyen nehezen szerezte meg nemcsak a másfél milliós támogatást, hanem „még […] a puszta engedélyt is arra, hogy megépítse”. Aztán a hangnem legkisebb változása nélkül ez következik:
> „…a gödrökben, amelyekbe az alapokat rakták, emberek holttestei is fekszenek. Eddig több mint ötven munkás veszett oda, részint a föld beomlása, részint az állványzat összedőlése vagy tárgyak lezuhanása miatt. A sajtó hallgatással ment el e sajnálatos balesetek mellett; az áldozatok családjait lehetőség szerint és nagylelkűen kártalanították.”
Ez nem igaz. A torony mai üzemeltetője egyetlen halálos balesetet tart számon, 1889. május 24-én, már a megnyitó után: Angelo Scagliotti munkás az egyik felvonó szerelése közben halt meg. Az alapokba temetett ötven ember történetét semmilyen ismert dokumentum nem támasztja alá. Álhír volt, amelyet Bukarestben tényként nyomtattak ki, azzal a szemrehányással együtt, hogy a francia sajtó hallgatott.
A férfi, aki felment
1889. április 22-én az Universul két oldalon közöl egy egyes szám első személyben írt beszámolót, amelyet a L'Indépendance roumaine-ből, a bukaresti francia nyelvű napilapból vett át. A szerzőt nem nevezik meg. A cím: „Egy román az Eiffel-tornyon”.
A torony kívülről kész volt, de a területet még lezárva tartották, és a felvonók nem működtek.
> „A Mars-mezőn még semmi sincs készen […] Még veszélyes is sétálni ezen a helyen, ahol éjjel-nappal lázasan dolgoznak. Könnyen agyonüthet valami.”
Gyalog ment fel, a Trocadéro felőli láb lépcsőjén.
> „A lépcső tizenöt-tizenöt fokból álló kis szakaszokból van, ezeket pihenők kötik össze, ahol az ember kifújhatja magát és megpihenhet. A fokok vaslemezből vannak. A korlát kézmagasságban van.”

Az emelet meglepi: „Óriási szalon a levegőben. Nyolc vendéglőt rendeznek be ezen az emeleten. Egyelőre még nincs itt semmi.” A korláton függő munkások éppen azokat a lámpákat szerelték, amelyekkel a tornyot tetőtől talpig ki akarták világítani.
> „Könnyű szél fúj át a tornyon, és valami zeneféle hangot ad. Hűvös van. Már nem merek lenézni. A levegőben állok. A korlát hideg vasától megdermedt a kezem.”
> „Egy pillantást vetek a föld felé. Párizs kisebbnek tűnik.”
Fölfelé két és fél óráig tartott az út. Lefelé kettőig.
Az asszony, aki lentről nézte
Hat hónappal később, 1889 októberében a Tribuna, az erdélyi románok öt évvel korábban Nagyszebenben indult napilapja, kilenc levélből álló sorozatot kezd közölni a tárcarovatban, „Úti benyomások” címmel. A levelek így kezdődnek: „Kedves barátnőm!”, és aláírással zárulnak: Petronella Cornea-Misici. Egy barátnőjének írt, otthon pedig a gyermekei várták: „a fiaim, akiket olyan régóta nem láttam”.
Ő nem ment fel. Lentről nézte a tornyot, és onnan olyasmit látott, amit ma már nem lehet látni:
> „És amerre csak nézel, a kék színt látod különféle árnyalatokban, kivéve az Eiffel-tornyot, amely bordóvörös színű.”
A szín nem benyomás. A torony alkatrészeit a műhelyben velencei vörös védőréteggel vonták be, 1889 márciusában pedig, még a megnyitó előtt, az egész torony vastag vörösesbarna réteget kapott. Ezzel a színnel avatták fel. 1892-ben okkerbarna lett, 1907-től pedig sárgásbarna, ezt az árnyalatot Gustave Eiffel választotta. Összesen húszszor festették újra. A levélben említett vörös három évig tartott.

A leírása odaillik minden mellé, amit a torony első évében románul írtak róla:
> „Századunk »Kleopátra tűje« ez a torony: egészében olyan finom, mint a csipke, részleteiben viszont olyan kolosszális, mint egy egyiptomi piramis.”
Este a fények: „…a száz meg száz villanylámpa az óriási íveken, amelyek messziről gyöngysornak látszanak.” Hat órakor a második emeletről ágyúlövés jelezte a pavilonok zárását.

Petronella Cornea-Misici a kiállítás közönségéről is ír, kímélet nélkül. Az angolokról, akiknek mindig kicsi az adag. Az amerikaiakról, akik „dollárbányák a párizsiaknak”, és mégis „tréfa és nevetség tárgyai a franciák előtt”. Látogatását olyan mondattal zárja, amelyet ma is olvashatnánk:
> „Párizs elvesztette igazi jellegét, az idegenek metropolisza lett.”
Hazafelé egy napra megállt Bécsben: „minden olyan kicsinek tűnt a ragyogó Párizs mellett”.
A Cornea az asszonyneve volt, a Mișici a leányneve. 1898-tól Neli Cornea-Mișici néven publikált.

Az állam, amely nem jött el
A férfi, aki felment a lépcsőn, és az asszony, aki lentről nézte a tornyot, a maga költségén volt ott. A román állam nem volt ott.
A kiállítás a francia forradalom századik évfordulóját ünnepelte, ami egy monarchia szemében egy monarchia megdöntésének a centenáriuma volt. Ion Brătianu liberális kormánya elhárította Franciaország meghívását. Hogy erről hogyan szerzett tudomást az ország, az a România Liberă című bukaresti konzervatív lapból látszik, amely 1888. június 18-án „Felhívás a románokhoz!” címmel közölte Alexandru Ciurcu újságíró Párizsból küldött írását:
> „A román kormány megtagadta, hogy hivatalosan részt vegyen az 1889-ben Párizsban tartandó világkiállításon. Bizonyára megvolt erre az oka, és nem az én dolgom megítélni. Azt tette, amit Európa monarchikus kormányainak többsége.”

A jelentkezési határidő már lejárt. Alexandru Ciurcu azt írja, hogy a kiállítás igazgatóságától mégis ígéretet kapott egy helyre, és nemzeti bizottság megalakítását kéri. Ha nem megyünk el, teszi hozzá, azzal „azt vallanánk be, hogy félünk a vizsgától”. A Gazeta Transilvaniei másnap Brassóban újraközölte a felhívást.
Az új miniszterelnöknek, Teodor Rosettinek írt levelében ugyancsak ő közli az elutasítás dátumát – „tavaly július 14-én” – és a felhozott okot: a takarékosságot. A kormány viszont megkérdezte, szívesen látnának-e Párizsban egy tanulmányi bizottságot, és Alexandru Ciurcunak erre van egy hasonlata: olyan ez, mintha valaki, akit ebédre hívnak, azt felelné, hogy elmenne, de előbb tudni szeretné, nem kergetik-e majd el „kutyákkal”.
A bizottság elnökségét Georges Bibescu herceg vállalta el. Veszekedés nélkül nem ment a dolog. A Szövetkezők Társasága, amelynek Dimitrie Butculescu volt az elnöke, három lapban megjelent „ellenvetéssel” válaszolt. Ebben az áll, hogy a szövetkezők 1887 óta készülnek, és hogy „a francia kormány ingyen adta nekünk a helyet”. Alexandru Ciurcu „a leghatározottabb cáfolattal” felelt. A Voința Națională, az időközben ellenzékbe került liberálisok lapja, így foglalta össze: „Nagy veszekedés A. Ciurcu és D. Butculescu urak között. Mindegyikük magának követeli az ötlet apaságát.” Azt is megjegyezte, hogy a komoly kereskedők nem fogadják el „egy kizárólag konzervatívokból álló bizottság” védnökségét. Az Universul békülést sürgetett, hogy az ország képviselve legyen „a nagy forradalmi ünnepen”.
Végül közadakozásból mentek el. Laurențiu Vlad történész szerint a parlament 1888 decemberében kétszázezer frankot szavazott meg a bizottságnak, a többi pénz sorsjátékból, adományokból és a kiállítóktól jött össze. A román kiállítóhelyek területe 1146 négyzetméter lett, két pavilonnal, egy vendéglővel és egy borkóstolóval.
Ez magyarázza, hogy milyen nyom maradt utánuk: nem bizottsági jelentések, hanem újságok. Amit arról tudunk, hogyan látták a románok a tornyot az első évében, azért tudjuk, mert a saját pénzükön mentek el, és hazaírtak.
A torony kilóra
1889 nyarára a torony már nem volt hír. Áru lett belőle.
Nagyszebenben a Tribuna hirdetéseket közölt: „Az Eiffel-torony mint papírkazetta, összeállításra készen, 40 cm magas”, ötven ív levélpapírral, borítékokkal és a felső galériában egy tintatartóval. Az ára két forint húsz krajcár volt. Mellette: „Az Eiffel-torony mint építőszekrény”, hetven fa- és keménybőr darabbal, „amelyekből bármely valamennyire ügyes kéz összerakhatja a tornyot”.

A Gazeta Transilvaniei másképp mérte:
> „1 kilogramm Eiffel-torony 1 lejbe kerülne; ha a kiállítás igazgatóságának véletlenül az jutna eszébe, hogy kerekeken szállítsa a tornyot Franciaországon át […] nem kevesebb, mint 100 tehervonatra volna szüksége.”
Ugyanebből a kíváncsiságból, írja a lap, „a csavarokat is megszámolták: két és fél millió csavar megy át hétmillió lyukon”.
Augusztusban a Tribuna arról tudósított, hogy augusztus 19-én, este negyed tízkor villám csapott a toronyba. „A torony világítótornyában, a fényszórónál foglalatoskodó munkások látták, amint olvadt fémcseppek folynak le a villámhárítóról.” Senkinek sem esett baja.

Ugyancsak augusztusban a Românulu egyik címe így szólt: „Edison az Eiffel-toronyban”.

Bukarestben a Constituționalul vicceket közölt: „Megígérem Eiffel bajtársamnak, hogy első leánygyermekemet Eiffelinának nevezem el!”
Októberben pedig a Tribuna egyik cikkében, amelynek semmi köze nem volt Párizshoz, hanem a román egyetemekről és a modern intézmények behozataláról szólt, a torony már szóképként jelent meg:
> „…az újdonságok alkotói, lelkes behozói […] siettek volna Románia ege alatt az Eiffel-tornyot is felállítani – tout simplement.”
Abban az évben, amikor megnyitották, a torony már nem csak tárgy volt. Hasonlat lett belőle. Az a tárgy pedig, amelyből szókép lesz, könnyen elszakad a tényektől.
Ami hiányzik
Több mint százötven újságoldal, tizennégy román lapból, a Királyságból és Erdélyből, 1887 májusa és 1889 novembere között. Egy per, egy sztrájk, egy hamis történet ötven halottal, egy férfi, aki felmegy a lépcsőn, egy asszony, aki lentről néz, egy állam, amely nem jön el, egy kétforintos tintatartó és egy vicc Eiffelináról.
Ezeken az oldalakon egyetlenegyszer sem szerepel Resica.
A legenda, hogy a torony vasát a resicai vasműben gyártották, ma is él, olykor azzal a változattal, hogy az alkatrészeken ez áll: „Made in Reșița, România”. 2016-ban az Adevărul című lapban nyilvánosan megcáfolta Mircea Rusnac történész és Dan Perianu, a vasmű történetének szerzője. A torony üzemeltetője szerint a szerkezet kavartvasból készült, amelyet a lotaringiai Pompey kohóiból hoztak, majd a cég Levallois-Perret-i műhelyeiben szereltek össze. Két budapesti szaklap, az Épitő Ipar és az Iparügyek már 1888 nyarán ugyanezekről a műhelyekről írt.
A legegyszerűbb bizonyíték azonban a hallgatás. A román lapok a pertől a kiállítás bezárásáig követték a tornyot. Megszámolták a csavarjait, megmérték kilóra, árulták a makettjét, és viccet csináltak belőle. Arra is képesek voltak, hogy ötven halottat találjanak ki hozzá. Egy román vasművet nem találtak ki.

Azokban az években, amikor a torony vörös volt, a legenda nem szerepel az újságokban.
A fényképek Párizsban készültek, 2026 novemberében; a két éjszakai felvétel 2025 szeptemberében. Az újságoldalakat az Arcanum Újságok digitális archívumában néztük meg. Az idézeteket a korabeli román szövegből fordítottuk, a dátumok pedig azok, amelyeket az egyes lapok nyomtattak, rendszerint a régi naptár szerint, amely tizenkét nappal járt a mai mögött. A „Reșița” szó hiányát az oldalak gépileg felismert szövegében végzett kereséssel ellenőriztük; ez a módszer a rosszul olvasható szavakat nem mindig találja meg.
A cikk magyar változata gépi fordítással készült a román eredetiből.
Források
- Dreptul, Bukarest, 1887. május – „Bírósági krónika”
- Universul, Bukarest, 193. szám, 1888. július 29. (augusztus 10.); 220. szám, 1888. augusztus 29.; 1888. december; 87. szám, 1889. április 22. (május 4.)
- Universul, Bukarest, 181. szám, 1888. július 15. (27.) – a Szövetkezők Társaságának ellenvetése
- Gazeta Transilvaniei, Brassó, 164. és 186. szám, 1888; 1889. július
- Gazeta Transilvaniei, Brassó, 135. szám, 1888. június 19. (július 1.); 149. szám, 1888. július 8. (20.); 164. szám, 1888. július 27. (augusztus 8.) – Alexandru Ciurcu felhívása és levelei
- România Liberă, Bukarest, 1888. június 18. (30.) – „Felhívás a románokhoz!”
- Voința Națională, Bukarest, 1888. július
- Românulu, Bukarest, 1888. szeptember 2.; 1889. augusztus
- Tribuna, Nagyszeben, 160. szám, 1888. július; 1889. július; 1889. augusztus; 244–257. szám, 1889. október–november
- Constituționalul, Bukarest, 1889. augusztus 20. (szeptember 1.)
- Épitő Ipar, Budapest, 1888. július 22.; Iparügyek, Budapest, 1888. augusztus 1.
- Familia, Nagyvárad, 1883. december 18.; 1884. augusztus 26. – Petronella Cornea, született Mișici aláírása
- Transilvania, Nagyszeben, 1899. január 15. – Neli I. Cornea-Mișici
- Az Eiffel-torony – anyag, tömeg és beszállító, hivatalos honlap
- Az Eiffel-torony színei a velencei vöröstől a sárgásbarnáig, hivatalos honlap
- A torony építkezése és az 1889. május 24-i baleset, hivatalos honlap
- Gustave Eiffel rekonstruált dolgozószobája a torony csúcsán, hivatalos honlap
- A csúcson lévő lakás és Thomas Edison 1889-es párizsi látogatása, hivatalos honlap
- A Mars-mező: gyakorlótérből világkiállítások helyszíne – Párizs városa
- Az Eiffel-torony kavartvas szerkezete – MetalBlog CTIF
- Az Eiffel-torony „Made in Reșița, România”: a hamis városi legenda – Adevărul
- Laurențiu Vlad: „Párizs, 1889. A románok a centenáriumi kiállításon”, Historia





