Egy ember · Oameni

Spune Lucrurilor pe Nume: ki mit tett kivel?

Andreea Groenendijk-Deveau társadalmi vállalkozó, a Spune Lucrurilor pe Nume („Nevezd néven a dolgokat”) kampány kezdeményezője arról beszél, miért változtathatják meg a szavak az erőszakról szóló teljes nyilvános beszédet – és miért a világos fogalmazás a társadalmi felelősségvállalás egyik legerősebb formája.

Adi Coco·2026. október 13.·14 perc·

Andreea Groenendijk-Deveau portréja fehér ingben, fekete háttér előtt — Andreea Groenendijk-Deveau, a Spune Lucrurilor pe Nume kampány kezdeményezője, az Outcry Witness platform alapítója.Fotó: Andreea Groenendijk-Deveau magánarchívuma

Csak 2025-ben több mint ötven nőgyilkosság. Óránként tizennégy bántalmazott nő. A több mint 11 000 ideiglenes távoltartási végzésből közel 4000-et megszegtek. Ha a rendszer ennyire nyilvánvalóan és ennyire korán elbukik, miért tartod prioritásnak a szavak újrafogalmazását? Nem egy sokkal keményebb intézményi reform hasznos következményeként kellene ennek jönnie?

A kettő kiegészíti egymást. A nyelv megváltoztatása nem versenyez az intézményi reformmal. Különböző beavatkozásokról van szó, más-más ütemben és más-más hatással, és ezek párhuzamosan is történhetnek – sőt, kell is, hogy történjenek.

Egy be nem tartott távoltartási végzés, egy panasz, amelyet nem vesznek elég komolyan, vagy egy rosszul felmért kockázat pusztító következményekkel járhat – ott az állam közvetlen felelősségéről és elengedhetetlen intézményi reformokról beszélünk.

A rendőrségen, az igazságszolgáltatásban, a politikában vagy a szerkesztőségekben döntést hozó emberek ugyanabban a társadalomban élnek, mint mi mindannyian. Ha éveken át úgy írunk az erőszakról, mintha az egyszerűen „megtörténne” egy nővel, miközben az elkövető eltűnik a mondatból, ez a minta hozzájárul egy olyan értelmezési kerethez, amelyben a felelősség kevésbé látható, a figyelem pedig szinte észrevétlenül az elkövető tetteiről az áldozat élményére és viselkedésére terelődik.

A szavak megváltoztatása önmagában nem szünteti meg az erőszakot. Ahhoz viszont hozzájárulhat, hogy megváltozzon az a kultúra, amelyben az erőszakot olykor figyelmen kívül hagyják, elbagatellizálják, mentegetik vagy elkerülhetetlennek tekintik. A törvényi és intézményi reform, az oktatás, a megelőzés, az áldozatok támogatása és az, ahogyan nyilvánosan beszélünk ezekről a tettekről, erősíthetik egymást.

A kérdésben szereplő számok magukért beszélnek. Összetett és súlyos problémáról van szó, és a válasznak is ehhez kell igazodnia. A problémát minden rendelkezésünkre álló irányból egyszerre kell megközelíteni.

Mondj egy román újságcímet az elmúlt tizenkét hónapból, amely a kampány elvei szerint átírva megváltoztatta volna, hogyan látja a közvélemény az esetet. Mi volt az eredeti megfogalmazás, mi lett volna a tiéd, és miért számít éppen az, hogy a mondat alanya megváltozik?

„Késsel fenyegetve megerőszakoltak egy nőt Bukarest 2. kerületében. Így sikerült megmenekülnie” – ezt a címet erre változtatták: „Egy férfi fogva tartott és megerőszakolt egy nőt Bukarest 2. kerületében”.

Ezt próbáljuk elmagyarázni a kampánnyal. Nem változtatunk a tényeken. Nem teszünk hozzá semmit. Csak éppen nem tesszük a cselekvés főszereplőjévé azt a nőt, akit erőszak ért.

Az első címben a szem először azt olvassa: „megerőszakoltak egy nőt”. A másodikban megtudjuk, ki cselekedett. Számomra ez az a váltás, amely számít: a „mi történt a nővel?” kérdéstől a „ki tette ezt?” kérdésig.

Nyelvészeti kutatások szerint a sajtóbeszámolókban használt szenvedő szerkezet csökkenti az elkövetőnek tulajdonított felelősséget. Csakhogy hosszú az út attól, hogy „az olvasó másként értelmezi”, addig, hogy „kevesebb nőt bántalmaznak”. Milyen bizonyíték van arra, hogy a szerkesztőségek nyelvhasználatának rendszerszintű változása a viselkedést is megváltoztathatja?

Itt szerintem nagyon szigorúnak kell lennünk. Nincs olyan bizonyíték, amely alapján kijelenthetnénk: ha a sajtó rendszerszinten áttér a szenvedő szerkezetről a cselekvőre, a támadások száma X százalékkal csökken. Ha ezt mondanánk, túloznánk ahhoz képest, amit a kutatások alapján állítani lehet.

A köztes láncszemekre viszont van bizonyítékunk.

A kutatások szerint az, ahogyan a szavakat használjuk, befolyásolhatja, kinek tulajdonítunk felelősséget. Egy egyesült államokbeli tanulmány kimutatta, hogy a nők elleni erőszakról szóló, szenvedő szerkezetben írt beszámolók hatására a férfi résztvevők kisebb felelősséget tulajdonítottak az elkövetőnek, a férfi és a női résztvevők pedig egyaránt elfogadóbbak voltak az erőszakkal szemben, ha a szöveg szenvedő szerkezetben volt megfogalmazva. Röviden: a szenvedő szerkezet befolyásolhatja, hogyan ítéljük meg az elkövető felelősségét és az áldozatnak okozott kár súlyát.

Egy másik tanulmány összefüggést talált aközött, hogy valaki szenvedő szerkezettel írja le a nemi erőszakot, elfogadja a nemi erőszakkal kapcsolatos mítoszokat, és nagyobb felelősséget tulajdonít az áldozatnak, kisebbet az elkövetőnek.

Az észlelés és a viselkedés között azonban nyilvánvalóan rengeteg más tényező is szerepet játszik. Éppen ezért a kampány nem lehet az egyetlen beavatkozás, amely az erőszakos cselekmények visszaszorításához hozzájárul. Annyit mondhatunk, hogy a normák és az attitűdök számítanak, amikor megelőzésről beszélünk.

Ahogy fentebb mondtam, a köztes láncszemekre van bizonyítékunk, az utolsó láncszemet viszont még nem igazolták. Elég bizonyítékunk van ugyanakkor ahhoz, hogy komolyan vegyük, milyen hatással van a nyelv az észlelésre és az attitűdökre, és számomra ez nagyon jó ok a beavatkozásra. Rendkívül örülnék, ha éppen a mi kampányunk járulna hozzá a következő szakasz kutatásához: mi történik akkor, amikor a változás már nem néhány mondatos kísérlet, hanem nagy léptékű szerkesztőségi gyakorlattá válik?

Gyakori ellenérv: ha ragaszkodsz ahhoz, hogy a szerkesztőségek azt írják, „egy férfi bántalmazott egy nőt”, és ne azt, hogy „egy nőt bántalmaztak”, nem fenyeget-e az a veszély, hogy minden beszámoló sablonná válik, és elvész a szerkesztői árnyaltság, amelyet egy jó szöveg megkövetel? Mit válaszolsz azoknak a szkeptikusoknak, akik a kampányban stílusszabálynak álcázott érdekérvényesítést látnának?

Ha azt kérném, hogy minden cím azzal kezdődjön: „egy férfi”, egyetértenék velük. Az nagyon rossz minőségű és nagyon unalmas újságírás lenne.

De nem ezt kérjük.

Egy címet tízféleképpen is meg lehet írni úgy, hogy a felelősség egyértelmű maradjon. Lehet stílusod, árnyaltságod, kontextusod és nagyon erős szerkesztői hangod anélkül, hogy a cselekvő eltűnne a mondatból. Sőt, azt mondanám, ez több újságírói rátermettséget követel, nem kevesebbet.

A szenvedő szerkezet önmagában nem is ellenség. Néha teljesen jogos szerepe van. A probléma akkor kezdődik, amikor úgy használjuk, hogy a történet középpontja következetesen áttolódik arról, aki cselekedett, arra, akivel szemben cselekedtek.

Újságíróként nem tartom ezt álcázott érdekérvényesítésnek. Az újságírásnak már most is vannak szabályai a pontosságról, az azonosításról, az ártatlanság vélelméről és arról, hogyan bánunk a kiszolgáltatott helyzetű emberekkel. E szabályok egyike sem öli meg a szerkesztőségi kreativitást.

Végső soron a kampány a pontos fogalmazásra törekszik: ha tudjuk, ki tett valamit, építsük fel úgy a mondatot, hogy az olvasó is megértse, ki mit tett kivel.

Az elmúlt években sok román politikus nyilatkozatát minősítették szexistának, agresszívnak vagy a nők elleni uszításnak. Hány politikus csatlakozott a kampányhoz? Hányan léptek fel ellene nyilvánosan? És mit mond a mai román politikai elitről az, hogy a téma ennyire hidegen hagyja?

Eddig egyetlen politikus sem csatlakozott hivatalosan a kampányhoz, és nem tudok olyan politikusról sem, aki nyilvánosan fellépett volna ellene. Nem állítanám tehát, hogy a „Spune Lucrurilor pe Nume” politikai ellenállásba ütközik. Egyszerűen ilyen jellegű szerepvállalás még nem volt.

Itt viszont kicsit árnyalnám a kérdés kiindulópontját, mert közben valami nagyon fontos történt Romániában. A nőgyilkosság megelőzéséről és leküzdéséről szóló törvény valójában nagyon széles politikai támogatást kapott. Több száz parlamenti képviselő kezdeményezte szinte a teljes politikai palettáról, a szenátus 97 igen szavazattal, hét tartózkodás és egy nem mellett fogadta el, a képviselőház pedig 284 igen szavazattal, két tartózkodás és egy nem mellett. Nicușor Dan államfő 2026. április 23-án hirdette ki a törvényt.

Ebben a helyzetben igazságtalannak tartanám egyszerűen azt mondani, hogy a teljes román politikai elitet hidegen hagyja a téma. Bizonyítékunk van arra, hogy ha a közvélemény nyomása és a civil társadalom munkája elég erőssé válik, létrejöhet a politikai konszenzus.

Most azt szeretném, ha a szerepvállalás nem érne véget egy törvény megszavazásával. Szeretném látni, hogy a politikusok ugyanezeket a mércéket a saját nyelvhasználatukra is alkalmazzák, reagálnak, amikor kollégáik politikai eszközként használják a nőgyűlöletet, és a kevésbé látványos kulturális változásokat is támogatják: ne normalizálják a nőgyűlölő vicceket, ne használják egy nő magánéletét vagy külsejét arra, hogy hiteltelenítsék, nyilvánosan szálljanak szembe az ilyen kisiklásokkal akkor is, ha a saját pártjukból érkeznek, és minden esetben ugyanazzal a felelősséggel beszéljenek a nők elleni erőszakról – ne csak azokban, amelyek címlapra kerülnek, és ne csak azokon a napokon, amikor nyilvános nyomás nehezedik rájuk.

Mert elég könnyű a nőgyilkosság ellen szavazni (főleg, ha a külső nyomás ennyire látható). Nehezebb szembenézni azzal a kultúrával, amely megelőzi az erőszakot, és elfogadni, hogy neked is szereped van a megváltoztatásában.

Megfigyelted, hogy az Egyesült Királyságban egy nyilvános nőgyűlölő kijelentésnek szinte azonnal ára van a hírnév szempontjából, Romániában viszont nincs. A nyelven túl milyen társadalmi infrastruktúra hiányzik Romániában: a hirdetők nyomása, a kollégák közötti elszámoltathatóság, súllyal bíró civil szervezetek?

Óvatos lennék Nagy-Britannia idealizálásával. Ott élek, és nyugodtan mondhatom, hogy a nőgyűlölet ott is jelen van, a politikusok olykor nagyon könnyen megússzák a felháborító kijelentéseket, a brit sajtónak pedig megvannak a maga komoly problémái.

De igen, van egy különbség, amelyet érzek. Nagy-Britanniában több irányból is jöhet a hírnévbeli ár. Jöhet a sajtótól, a saját párttól, a munkaadóktól, a közönségtől, szervezetektől vagy olyan márkáktól, amelyek nem akarnak bizonyos dolgokkal kapcsolatba kerülni.

Romániában sokszor két-három napig tartó felháborodás robban ki, aztán továbblépünk a következő botrányra. Szerintem leginkább a következmények folytonossága hiányzik.

És nem gondolom, hogy a romániai civil szervezeteknek ne volna súlyuk. Épp ellenkezőleg. Éppen a nőgyilkossági törvény elfogadása mutatja meg, mennyi mindent elérhet a civil társadalom kitartó nyomásgyakorlással. Vannak szervezetek, amelyek éveken át dolgoztak azon, hogy dokumentálják a problémát, és változásra késztessék az intézményeket.

Talán az a kérdés, hogyan alakítjuk a reakciót az elszámoltatás ökoszisztémájává. Hogyan érjük el, hogy egy kijelentés ne tűnjön el 48 óra alatt? Ki emlékszik rá? Ki tér vissza rá? Ki mondja ki: „nem, ez az ember nem teheti úgy, mintha semmi sem történt volna”?

Szerintem ott van még Romániának mit felépítenie.

Mielőtt egy szerkesztőségben megszületne a cím, ott van a rendőrség vagy az ügyészség közleménye – szinte mindig szenvedő szerkezetben, elkövető nélkül, egyértelműen hozzárendelt tett nélkül. Beszéltél az Országos Rendőr-főkapitánysággal, az ügyészséggel vagy a belügyminisztériummal az intézményi nyelvhasználatukról? Válaszoltak? És ha a sajtó egy az egyben átveszi a hivatalos megfogalmazást, nem a rossz láncszemet támadja a kampányod?

A probléma létezik, és nagyon sok olyan intézményi szöveggel találkoztam, amelyben nehezen követhető a cselekvés és a felelősség.

Romániában még nem folytattunk hivatalos és tartós párbeszédet az Országos Rendőr-főkapitánysággal, a belügyminisztériummal vagy a Legfőbb Ügyészséggel országos szintű nyelvhasználati szabályok bevezetéséről. Ezek az intézmények mindenképpen rajta vannak azon a listán, amelyekkel együtt szeretnénk dolgozni.

Valójában éppen ezért nem csak a sajtónak szól a kampány. A médiának, a hatóságoknak és a szervezeteknek egyaránt szól. Ha a megfogalmazás már egy hivatalos közleményben rosszul indul, aztán húsz kiadványban lemásolják, akkor sokkal nagyobb a baj annál, mint hogy egy szerkesztő rossz címet választott.

Másfelől a sajtó sem mondhatja, hogy „így állt a közleményben”. A rendőrségi közlemény forrás, nem közlésre kész cikk. Az újságírónak továbbra is felelőssége megérteni, ellenőrizni és a közönség számára megírni.

Nem gondolom, hogy a rossz láncszemet „támadnánk”. Szerintem akkor hibáznánk, ha csak egyetlen láncszemet támadnánk.

Te alapítottad az Outcry Witnesst, a szexuális erőszak túlélőinek névtelen platformját. Hogyan táplálja egymást a két projekt? A platform összesített adatai befolyásolják, mit kérsz a szerkesztőségektől? És a szerkesztőségekben megváltozott szavak hogyan változtatják meg azt, ahogyan a túlélők a saját tapasztalatukat látják?

Itt kicsit ki kell igazítanom a kérdés kiindulópontját: az Outcry Witness beszámolóit nem használjuk arra, hogy összesített adatokat állítsunk elő a túlélők tapasztalatairól.

Az Outcry Witness lehetővé teszi, hogy akik szexuális bántalmazáson mentek át, névtelen feljegyzést őrizzenek meg arról, ami velük történt, hogy aztán a saját tempójukban dönthessék el, feljelentést tesznek-e a rendőrségen, és ha igen, mikor. A feljegyzések titkosítva vannak, és a tartalmukhoz nincs hozzáférésünk. Számomra ez alapvető. Nem akarom, hogy bárki azzal az érzéssel lépjen be a platformra, hogy a története a mi kutatási anyagunkká válik.

A két projekt között más a kapcsolat, és bizonyos értelemben sokkal mélyebb.

Ha ezen a területen dolgozol, látod, milyen nehéz lehet az embereknek világosan kimondani, mi történt velük. Néha hónapokig vagy évekig tart. Közben pedig a társadalom szókincset ad nekik. A sajtó szókincset ad nekik. A rendőrség, a barátok, a család és a közösségi média szókincset ad nekik.

Ha ez a szókincs mindig azt mondja, hogy a nő „belekeveredett egy helyzetbe”, hogy egy férfi „elvesztette az önuralmát”, hogy a féltékenység megmagyarázza, amit tett, vagy hogy az áldozat viselkedését kell vizsgálnunk, ezek a dolgok kezdenek beépülni abba, ahogyan az emberek a saját tapasztalataikat értelmezik.

Szeretném, ha az, aki bántalmazáson ment át, kinyitna egy újságot, és nem kapna még egy okot arra, hogy azon tűnődjön, mit rontott el. A felelősségnek annál kell maradnia, aki úgy döntött, hogy ártani fog.

Öt év múlva, amikor azt nézed, hogyan számol be a román sajtó egy nők elleni erőszakról szóló esetről, mi mondja majd meg neked, hogy a „Spune Lucrurilor pe Nume” sikeres volt – egy megváltoztatott címen túl? Mi lenne a győzelem mélyebb jele, és mi az, ami miatt azt mondanád, hogy elszámoltad magad?

Valószínűleg akkor tudom majd, hogy sikerült, amikor már nem kell ekkora zajt csapnunk.

Ha öt év múlva egy újságíró meglát egy címet, amely elrejti az elkövetőt, és az első ösztönös reakciója az, hogy „ez így nem jó”, az számomra fontosabb siker annál, mint hogy rávettünk egy kiadványt egy cím megváltoztatására.

Belső szerkesztőségi irányelveket szeretnék látni – amelyeket be is tartanak. Azt szeretném, hogy a szerkesztők a megjelenés előtt tegyék fel a kérdést, ne azután, hogy megkeressük őket. Azt szeretném, hogy az újságíró-hallgatók a szakma részeként tanulják meg ezeket a dolgokat. Jobb közleményeket szeretnék az intézményektől, és mindenekelőtt azt, hogy a közönség maga kezdje észrevenni, amikor egy elkövető eltűnt egy történetből.

Ez azt jelentené, hogy már nem egy kampány küldetéséről beszélünk, hanem egy mércéről.

És igen, van olyan eredmény is, amely miatt be kellene látnom, hogy még nem tartunk ott, ahol szerettük volna. Ha öt év múlva a szerkesztőségek csak annyit tanulnak meg, hogy gépiesen felcseréljék a cselekvő és a szenvedő szerkezetet, de továbbra is romantizálják a féltékenységet, szórakoztatássá teszik a bántalmazást, az áldozat viselkedésében keresnek magyarázatot, és a kattintásokért lényegtelen részleteket ásnak elő az életéből, akkor csak a nyelvtant változtattuk meg, semmi mást.

Ez pedig nekem nem volna elég.

A kampány éppen azért a „Spune Lucrurilor pe Nume” nevet viseli, mert a küldetésünk lényegében nagyobb a cselekvő és a szenvedő szerkezetnél. Egy kérdésről szól, amelyet újságíróként is megtanultam, és amelyhez mindig visszatérek: ki mit tett kivel?

Ha öt év múlva a válasz magától értetődő abból, ahogyan az erőszakról beszámolunk, és már nem nekünk kell harapófogóval kihúznunk egy címből, akkor azt mondom majd, hogy fontos lépést tettünk előre az erőszak elleni küzdelemben. Addig is folytatjuk mindazt, amin dolgozunk.

A Spune Lucrurilor pe Nume kampányról

A Spune Lucrurilor pe Nume („Nevezd néven a dolgokat”) országos kampány, amely az erőszak és a bántalmazás pontos és felelős nyelvi ábrázolását szorgalmazza. A kezdeményezés olyan megfogalmazásokat támogat, amelyek megnevezik a tettet, megjelölik az elkövetőt, és kerülik a felelősséget elhomályosító homályos vagy szenvedő szerkezetes kifejezéseket. Útmutatókkal, forrásanyagokkal és a sajtóval, az intézményekkel és a terület szakembereivel való együttműködéssel a kampány olyan keretet kíván teremteni, amelyben a tényeket világosan mutatják be, az áldozatokat pedig gondos és pontos tudósítás védi. A kampányról és arról, hogyan lehet támogatni, a Spune Lucrurilor pe Nume honlapján olvasható bővebben.

Az Outcry Witnessről

Az Outcry Witness az Egyesült Királyságban működő platform a szexuális erőszak azon túlélői számára, akik nem állnak készen arra, hogy feljelentést tegyenek a rendőrségen, vagy nem biztosak benne, hogy meg akarják tenni. A platform biztonságos és teljesen névtelen teret kínál, ahol a felhasználók a saját tempójukban rendszerezhetik és dokumentálhatják a tapasztalataikat. Így megmaradnak azok a részletek, amelyek fontossá válhatnak, ha egyszer a feljelentés mellett döntenek.

Az Outcry Witness nem befolyásolja a felhasználók döntéseit, nem tereli őket egyik irányba sem, és nem helyettesíti a rendőrséget, a tanácsadást vagy a jogi segítséget. Mivel aközött, hogy valami megtörténik, és aközött, hogy valaki készen áll beszélni róla, hónapok vagy akár évek is eltelhetnek, az Outcry Witness küldetése egyszerű: érintetlenül megőrizni azokat a lehetőségeket, amelyek a túlélők előtt akkor nyitva állnak majd.

Az interjú írásban, román nyelven készült. A cikk magyar változata gépi fordítással készült a román eredetiből.