A crowd work a stand-upnak az a része, amikor a humorista félreteszi a megírt szöveget, és a teremben ülőkkel beszélget. A közösségi médiában ez lett a szakma leglátványosabb műfaja: egyperces klipek, amelyekben valakit megkérdeznek a közönségből, mivel foglalkozik, és kap rá egy poént. Claudiu Teohari, akit a közönség Teóként ismer, 2004-ben lépett először stand-up színpadra, 2009-ben pedig Costellel (Costel Bojog) és Vióval (Viorel Dragu) közösen comedy klubot nyitott Bukarestben. Az utóbbi időben több crowd work-előadást is felvett a Comedy Box számára, amely a román humoristák streamingplatformja.
A Club 99-ben beszélgettünk, egy órán át. Azzal kezdte, hogy magát a kérdéseim kiindulópontját vitatta: a közönség nem azért jön, hogy kifigurázzák. Azzal fejezte be, hogy válaszolt egy kérdésre, amelyet fel sem tettem.
Tánc, nem boksz
Mennyi felkészülés van valójában a crowd workben? Mennyi az ott helyben rögtönzött, és mennyi az évek alatt összegyűjtött muníció?
A crowd workre nem lehet felkészülni. A crowd work, ha őszintén csinálják, azt a pillanatot jelenti. Egy pillanatot pedig nem lehet előre megtervezni olyan emberekkel, akikkel soha nem találkoztál.
Sokan nem tudják, hogy az improvizációs előadásokhoz próbákat tartanak. Az improvizátorok összegyűlnek, és többször is végigveszik az előadás gyakorlatait. Van, akinek ezt nehéz megérteni: hogyhogy próbálnak az improvizációra? Nem azt próbálod, ami az előadáson történni fog, hanem azt szokod meg, hogy improvizálj. A crowd workkel is így van. Minél többet csináltad, annál jobban tudod, hogyan viselkedj bizonyos helyzetekben, anélkül hogy tudnád, miről lesz szó. Nem tudhatod, mivel foglalkozik az illető, és mit fog mondani, de a reflexeid megvannak. Egy crowd work-előadás tehát száz százalékban ott helyben születik, de megvan a tapasztalat, hogy jól érezd magad benne, és tudd, merre kormányozz.
A stand-upban előadásról előadásra csiszolod az anyagodat. A crowd workben nem kísért, hogy újra elmondj egy poént, amely jól sikerült?
Nincs mit csiszolni. Ha a színpadon álló ember arra építi a poénokat, amit a közönségtől kap, akkor az egyszeri és megismételhetetlen.
Néha felmerül a gondolat: „Ez annyira jól sikerült, hogy egy rendes előadáson is elmondanám.” Mintha együtt írtunk volna egy poént, és úgy akarnám elmondani, mintha otthon írtam volna. Nem etikai kérdés, egyszerűen nem működik többé. Akkor működött, abban a pillanatban. Olyan, mint a híres „ott kellett volna lenned”: elmesélsz valamit, ami hihetetlenül vicces, senki sem nevet, és azt mondod, „ott kellett volna lenni”. Úgy sül el, ahogy elsül.
2010-ben azt mondtad, az előadás elején kiválasztasz két-három oszlopot a közönségből. Hogyan választod ki őket?
Nem úgy választom ki őket, hogy ránézésre: „ez vagy az”. Sok emberrel beszélgetek, és vannak, akik többet tudnak adni: van valami érdekes mondanivalójuk, és úgy mondják el, hogy az segíti az előadást.
Mert senki sem tartozik senkinek semmivel. Ha eljössz egy crowd work-előadásra, akkor egy előadásra jöttél, nem tartozol azzal, hogy nekem jól sikerüljön. Vannak, akik túl keveset adnak, belőlük harapófogóval kell kihúzni a szót. Mások túlságosan beleszólnak, őket figyelmen kívül kell hagyni. Az oszlop az az ember, akinek van valami érdekes mondanivalója, de elfogadható keretek között beszél: ha kérdezed, válaszol, de nem kezd megállás nélkül hadarni. Nem nézhetek ki a terembe azzal, hogy „az a szőke, az a fiú és az a kék inges”. Nem tudhatom, mi van velük, mielőtt beszéltem velük.
Összeomlott már valaha egy oszlopod?
Mindenféle megtörténik, Adi. Megesik, hogy az emberek berúgnak, miközben beszélsz velük: az elején rendben voltak, fél óra múlva már túl sokat ittak. Megesik, hogy érzékeny pontot érintesz, és vissza kell vonulnod, mert az illető azt mondja: „jó, erről többet nem akarok beszélni”. Ez teljesen normális. Nem tartoznak nekem az életükkel, hogy azt csináljak vele, amit akarok.
És most válaszolok egy kérdésre, amelyet nem tettél fel. Szeretek a közönséggel kapcsolatba lépni, évek óta ezt csinálom, de nagyon megváltozott, ahogyan csinálom. Tizenöt évvel ezelőtt, nem is tudom, hogy mondjam, fiatal voltam, buta és arrogáns. Bakancsostul mentem be, mintha tartoznál nekem: „Nem, mondd! Megkérdeztelek, mondd!” Biztos vagyok benne, hogy sok estét elrontottam, és sajnálom.
Hogy mi változott, ha már nem kérdezted: sokkal figyelmesebb lettem az emberek estéjére és az energiájukra. Ha látom, hogy kellemetlenül érzed magad miattam, visszavonulok. Van még hal a tóban, nem kell téged stresszelnem. Tizenöt éve így ment: „De hát nem akarom.” „Nem az, hogy nem akarod, hanem elmondod!” Most, ha azt látom, hogy egy kicsit is kényelmetlenül érzed magad, azt mondom: „puszi, beszélgessünk inkább a terem másik felével”. Ezért mondom, hogy nem ők tartoznak nekem az estével. Én tartozom nekik az estével.
Versenyszerűen vitáztál. A crowd work inkább vitára hasonlít vagy bokszmeccsre?
Nem bokszmeccs. Egy normális crowd work-előadás barátságos interakció, amelyet mindkét fél vállal, hogy a most divatos szót használjam.
A közönséggel való interakció lehet ellenséges is: valaki rád is szállhat. Szerencsére évek óta nincsenek ellenséges bekiabálóink, de régebben hallottad a teremből: „Béna vagy! Le a színpadról! Következő!” Ha szóba állsz azzal az emberrel, az már bokszmeccs: ő odaütött, neked vissza kell ütnöd. Ott más játékszabályok érvényesek.
De ha megkérdezek egy párt, mióta vannak együtt, az nem bokszmeccs, hanem tánc. Ez a különbség. Egy normális crowd work-előadásnak táncnak kellene lennie: én lépek egyet, te lépsz egyet, kérdezek, válaszolsz, és együtt építjük fel a mozdulatot.
Mit csinálsz, ha valaki a közönségből viccesebb nálad? Vagy csak azt hiszi?
Óriási a különbség a kettő között. Ha viccesebb nálam, mindannyian örülünk. Ha csak azt hiszi, nagy eséllyel zavaró lesz. Ez mindenkinek elrontja az estét. Nekem rontja el a legkevésbé: letöltöttem az időmet, megkaptam a pénzemet, rossz napom volt a munkahelyen. A többiek fizettek, és abban reménykedtek, hogy jól fogják érezni magukat, erre ott van egy fiú vagy egy lány, aki folyton beszél. Ebben tényleg teljes a nemek közötti egyenlőség.
De megtörtént már, hogy a közönségből olyasmit mondtak, amin könnyesre nevettem magam. Becsületszavamra, túlzás nélkül: térdre rogytam, nem kaptam levegőt. Miért ne örülnék neki? Ez nem boksz, nem verseny, a végén senki sem hirdet győztest. Ha bemondasz valamit a teremből, és nevetek én is, meg az egész terem is, mindenki nyert.
Nem sérül ilyenkor a büszkeséged?
Nem, nem. Évente néhányszor megesik, hogy valaki olyat mond, ami teljesen kikészít, és könnyezve nevetek. Örülök, hogy megtörténik.
Aki fizet azért, hogy kifigurázzák
Miért vált valaki jegyet azért, hogy száz, kétszáz, háromszáz idegen előtt kifigurázzák?
Ez a „kifigurázás” nagyon vitatható. Egyetlen interakció sem végződhetne azzal, hogy valakit megaláznak, kivéve, ha a meccset valaki a közönségből kezdi. Ha te azt kiabálod nekem, hogy „Béna vagy, le a színpadról!”, akkor persze az lesz a célom, hogy hülyét csináljak belőled. De ha én kezdeményezem az interakciót, ha én megyek feléd, nem értem, hogyan akarhatnám ugyanakkor, hogy rosszul érezd magad.
Persze, senki sem fizet azért, hogy kinevessék. De ha elfogadod, hogy nem minden interakció a színpadon álló emberrel jelenti azt, hogy nevetségessé válsz, ha elég magabiztos vagy ahhoz, hogy nyugodtan válaszolj, akkor nem válsz nevetségessé. Beszállsz egy táncba. Értem, miért látják így: sokszor láttam előadókat, akik gúnyt űztek olyan emberekből, akik jegyet váltottak. Szerintem ez helytelen és rossz. Az utóbbi crowd work-előadásaimon azt éreztem, hogy az emberek nyitottan jöttek, tudták, mire jönnek. És remélem, senkiben sem keltettem azt az érzést, hogy kifigurázták.
Ha kinézel a terembe, látod, ki akar beszállni a játékba, és ki húzódik vissza?
A crowd work-előadásokon igyekszem, hogy ne legyen túl sok fény a teremben, mert a fény elbizonytalanít. Egy kicsit több fény esik a közönségre, de nem egészen hátulig. Ha nappali világosság lenne a teremben, mindenki elhallgatna, senki sem szólalna meg. Úgyhogy nem nagyon látom őket. Abból derül ki, hogy mennyire szólnak bele, nem kell az arcukról olvasnom.
Néha vannak előítéleteim, arcuk vagy viselkedésük alapján ítélek meg embereket. Nem mondhatom, hogy rendkívüli a találati arányom. Sokszor azok, akik félénknek tűntek, sokkal nyomulósabbak voltak, egyesek pedig, akik úgy festettek, mint akik letarolják a termet, azt mondták: „hagyjuk, én nem szállok be”. A válasz tehát: nem.
Aki figyelmet akar, visszahúzódik, miután beszállt a játékba?
Nemigen fordul elő. Aki beleszól, az nagyjából figyelmet akar, és ez gond, mert kötéltánc. Egy crowd workként meghirdetett előadáson az emberek azt mondják: „hát nem crowd work volt? Elkezdtem beszélni.” Nehéz elmagyarázni a szabályokat: igen, de mégsem. Attól, hogy crowd work, nem az van, hogy azt mondom, „jó estét”, te meg rákezded: „figyelj, elmesélek valamit!” Várj egy kicsit, lehet, hogy valamerre el akarok indulni. Lehet, hogy azt akarom megkérdezni, milyen sajtot szerettek, és kihozni valamit a telemea kontra gorgonzola témából. Egy hagyományos stand-up előadáson pedig az az ember, aki figyelmet akar, óriási probléma.
Évente legalább egyszer-kétszer belefutunk a híres, rendkívül hangos és furcsa nevetésbe. Mindannyian találkoztunk már vele: valakinek furcsa a nevetése, kilóg a többi közül, és soha nem halk. Ez az egyik legnehezebben kezelhető helyzet.
Erőltetett vagy természetes nevetésről van szó?
Ez az első kérdés. Sokszor arra jutunk, hogy szándékosan csinálja, hogy figyelmet kapjon: bizonyíték erre, hogy perceken át nem hallani, aztán a semmiből előtör. A második rész az, hogyan kezeled a helyzetet. Az illető elméletileg pontosan azt csinálja, amiért mindenki jött: nevet. Hogyan kérhetnéd tőle, hogy ne azt csinálja, amiért mindenki ott van? Meg kell tartanod a terem figyelmét, és közben le kell állítanod valakit a nevetésben. Nagyon nehéz.
Volt olyan, hogy embereket kellett kivezetni a teremből?
Igen, elég gyakran megesik. Évekig semmilyen védelmünk nem volt, néhány éve van biztonsági emberünk. Szerencsénk van vele, nagyon figyelmes, tudja, mikor kell közbelépnie és mikor nem. Sokat beszéltem vele: ha valaki beleszól és zavar, nem kell azonnal kitenni. Ez a szakma kockázatához tartozik, az előadás része. Akkor kell kivezetni, amikor világossá válik, hogy az előadás nem folytatódhat, ha ő folytatja, mégpedig folyamatosan és szándékosan. Valakit azért, mert nevet, nem tehetsz ki a teremből. Az esetek több mint háromnegyedében alkoholról van szó: olyan részeg emberekről, hogy a szájuk már nélkülük jár, és azt sem érted, mit mondanak. Mit lehet erre visszavágni?
Ki a veszélyesebb egy crowd work-előadáson: a félénk ember vagy az, aki azért jön, hogy viccesebb legyen a humoristánál?
Erre lehetetlen válaszolni. A két véglet közül a hallgatag embert választanám. Abból a csendből lehet valamit horgolni: ha nem adsz sokat, kiegészítem, hozok magamtól. De ha valaki zavar, és nem lehet túlbeszélni, nincs hová vinni a dolgot. Túlélési kérdéssé válik.
A bekiabáló és a terem
Előfordult már, hogy a terem előbb helyretett egy bekiabálót, mint te?
Előbb, mint én, nem. A terem a színpadról várja a választ: az az ember nem a teremmel beszélt, hanem velem. De megesik, hogy amikor már sok, a teremből is elhangzik: „Kuss már, elég!”
Az az érdekes, hogy ebben a bokszhelyzetben, egy ellenséges bekiabálóval, nagyon jó, ha hagyod beszélni. Ezt a saját bőrömön tanultam meg, aztán kiderült, hogy sokan jutottak ugyanerre. Az első reflex az, hogy belefojtsd a szót, hogy befogd a száját. Épp az ellenkezőjét kell tenni: hagyni kell, hogy amennyire csak lehet, magától égesse le magát. Van az az angol kifejezés: adj neki elég kötelet, hogy felakassza magát. Nem keveset, az egész kötelet.
Ezek a helyzetek akkor jönnek, amikor nem számítasz rájuk. Nem úgy, mint egy crowd work-előadáson, ahová eleve azzal érkezel, hogy az emberekkel fogsz beszélgetni. Péntek este fellépsz Lugoson, megvan az anyagod. És egyszer csak egy srác ragaszkodik hozzá, hogy mondjon neked valamit. Egy darabig hagyod beszélni, mert több dolog is történik. Egy: megtudod, honnan jön, és mi a baja. Kettő: időt ad, hogy átgondold, nem kell öt másodperc alatt válaszolnod. Három, és ez a legfontosabb: hagyod, hogy az egész teremnek elege legyen belőle.
Egy bekiabálóval vívott bokszmeccsen a legnagyobb fegyvered a terem többi része. Nem az, ami a szádon kijön. A teremnek olyannak kell lennie, mint egy bunkósbot, amivel odasózol. El kell szigetelned a közönségtől, hogy a közönség ne érezze többé a sajátjának. Ha a közönség azt érzi, hogy valakit közülük támadsz, ösztönösen megvédi. El kell jutnia odáig, hogy azt mondja: „Oké, ez már nem közülünk való. Go fucking get him!” Ahhoz, hogy idáig eljuss, hagynod kell, hogy az emberek felhúzzák magukat, ahhoz pedig, hogy felhúzzák magukat, hagynod kell őt beszélni. „Hát, de te azt mondtad, hogy…” „Igen? De miért?” „Hát, amikor az anyósommal voltam…” Úgy két perc múlva rákezd a terem: „Fogd már be a szád!”, és felkér, hogy támadd le.
A legnehezebb az elöl ülő ember, aki halkan kommentál. A hátul ülők nem is hallják, mit mond, ezért nem idegesek. Téged tönkretesz, szétveri a ritmusodat, de a termet nem zavarja. És ha rátámadsz anélkül, hogy a terem tudná, miért – egyszer csak: „Fogd már be a szád!” –, meglátod, hogyan dermed meg az egész terem. Olyan, mint egy szervezet, amelyet megtámadtak, és nem tudja, miért: azt érzi, hogy valakit közülük támadtak meg. Ha mindenki hallotta volna, azt mondták volna: „jól megmondtad!” De ha nem tudja, miért, érzed, ahogy lehűl a terem. És akkor sokkal nagyobb bajod van, mint az az ember, aki beszélt.
És mit csinálsz, ha a terem ellened fordul?
Nyomod tovább. Őszintén szólva szerintem nincs mit tenni. Elfogadod, lenyeled a gombócot, és folytatod, abban reménykedve, hogy a következő anyag elég jó ahhoz, hogy lassan felolvassza őket. Ami elveszett, az elveszett, nincs értelme még mélyebbre ásni magad. Remélem, hogy a következő percekben elfelejtik és megbocsátanak, hogy olyan jó poénjaim lesznek, hogy szinte akaratuk ellenére nevetni kezdenek: „Na jó, felhúztál, de ez jó volt.”
Nincs olyan pillanat, amikor azt mondod: „elég”?
Amíg az emberek fel nem állnak, el nem kezdenek szidni, vagy fel nem jönnek a színpadra, hogy megverjenek, az előadás megy tovább. Lehűlt a terem, elkövettél egy baklövést, megesik. Annyi akna van, amire úgy léphetsz rá, hogy nem is tudod, hogy ott van. Minél több előadást csinálsz, annál „randomabb” dolgok történnek veled, ahogy a fiatalok mondják. Lehet egy poénod valakiről, aki vízbe fulladt, és előző nap abban a városban vízbe fulladt egy gyerek. Érzed, hogy lehűl a terem, és azon gondolkodsz, mi történt, ők meg mind: „Tegnap fulladt vízbe az a kislány, ez meg ilyen poénokkal jön.” Amíg valaki oda nem megy, hogy elvegye a mikrofonodat, vagy szájon nem vág, az előadás megy tovább. És néha még utána is.
Fordítva is megesik. A terem túl hangosan nevet, mert történt valami, amiről te nem tudsz, ők pedig azt hiszik, hogy arra célzol. „Nem hallottál arról, aki egy hete leesett a fáról?” Nem. Az egész Barlád ezen nevetett, te meg nem tudsz róla.
„Szállj rá arra ott”
Egy közönségpszichológiai tanulmány szerint azok, akik szeretnek a poénok céltáblái lenni, azt is szeretik, ha másokon nevetnek. Megfigyelted ezt?
Én egy nagyon világos mechanizmust figyeltem meg: amikor rászállsz valakire (ez a kifejezés engem eléggé idegesít), sokan azért nevetnek, mert megkönnyebbülnek, hogy nem rájuk szálltál. „Még jó, hogy megúsztam! Nem rólam beszél, hanem arról ott.”
Arról a tanulmányról őszintén szólva nincs véleményem. Annyit tudok mondani, hogy vannak emberek, akik azt akarják, hogy valaki más legyen az áldozat. Én ezt soha nem fogadtam el. Tudod, hányszor jött oda hozzám valaki előadás előtt azzal, hogy „szállj rá arra ott”?
Hogy kijelöljön neked egy célpontot?
Igen! „Figyelj, van egy haverom az asztalnál, elmondok róla pár sztorit, szállj rá.” Én meg: „Barátom, mit gondolsz, mi vagyok? Mit gondolsz, miért vagyok itt?” Lehet, hogy túl nagy az egóm, de ezek a dolgok idegesítenek. Mit gondolsz, mi vagyok, a kalapácsod, amivel fejbe vered a haverodat? „Na, mondd, mit csinált?” „Megcsalta a felesége.” „Kész, hogy hívják? Marius? Majd meglátod, mit csinálok Mariusszal!” Melyik világban lenne ez a dolga annak, aki kiáll a színpadra? Hogy derült égből gúnyolni kezdjem Mariust, mert tőled tudok róla pár sztorit? Ember, mennyire beteg vagy?
Sokkal gyakrabban megtörtént, mint hinnéd, és mindig leesett tőle az állam. Nem csak arról van szó, hogy nem fogadom el: azt sem értem, mi jár a fejedben, hogy ilyet tudsz kérni.
Keresett már utólag olyan ember, aki egy este oszlop volt?
Nem. Látod, ez az egyetlen kérdés, amelyre nem a válasz. Elég gyakran előfordul, hogy véletlenül összefutok valakivel, aki évek múlva azt mondja: „Emlékszel arra a részre? Én voltam! Én voltam az, akinek a csónakjába beugrott egy pingvin!” De ennél több nem. Az emberek elég vállalósak a crowd work-előadásokon. Örülök neki. Az utóbbi időben a Comedy Boxnak felvett előadásokon, négy-öt volt, nagyon jó közönségem volt: barátságos, nyitott, nem túlzottan beszédes. Tényleg csodás.
Azt mondtad, a románok habos humort akarnak, világos céltáblával. A crowd work előadássá emelt ugratás?
Ez nagyon vitatható. Kezdem nem szeretni a crowd workot. Azt sem hiszem, hogy csinálok még. Nem tudom, lehet, hogy mégis. Veszített valamennyit a varázsából, mert nagyon könnyű ezen a szinten, gúnyolódásként csinálni. Szívből kívánom, hogy ne így legyen, de sajnos így van. Az emberek úgy szoktak hozzá a crowd work gondolatához, hogy ahhoz hasonlították, amit a legjobban ismernek, vagyis a kifigurázáshoz. És sokszor azért tetszik nekik, mert nem róluk van szó: ez a megkönnyebbülés nevetése, „valaki másra szállt rá”. Ez tetszik az embereknek. Nekem pedig nem tetszik, hogy ez tetszik nekik.
Roast, televízió és a vörös vonal
A roast és a crowd work ugyanabba a családba tartozik?
Nem. A roast egyértelműen bokszmeccs: az agresszió benne van a DNS-ében. Elméletileg szeretetből és barátságból, ami nálunk szinte teljesen hiányzik. A roastnak olyan emberek között kellene zajlania, akik ismerik és becsülik egymást. És nagyon könnyen érezni, ha nem így van: ha rosszindulattal csinálják, vagy olyan emberekkel, akiket nem ismersz, és akik nem érdekelnek, ahogy sajnos a legtöbbször történik. A roast azt jelenti, hogy odaütsz valakinek. Én pedig nem hiszem, hogy a crowd work ezt jelenti.
Igen, ketten csináljuk, igen, hozzáérünk egymáshoz, igen, mindketten mozgunk, de az egyik boksz, a másik tánc. A crowd worknek mindenki számára kellemesnek kellene lennie, nem olyan tevékenységnek, amelyben valaki veszít, valaki pedig nyer.
Lehet crowd workot csinálni egy televíziós műsorban?
Szinte lehetetlen, mert a helyzet túlságosan megfigyelt. Olyan, mint a kvantumfizikában, ahol már maga a mérés is megváltoztatja a mérés eredményét. Amikor a Comedy Boxnak crowd work-előadásokat csinálunk, az emberek tudják, hogy felveszik őket, de remélem, sikerül olyan hangulatot teremtenem, amelyben megfeledkezünk a kamerákról. Nem hiszem, hogy bárki teljesen megfeledkezik róluk, de kialakul egy olyan közös lendület, amely túlmegy azon, hogy „forgatáson vagyunk”. Egy tévéstúdióban a forgatás minden. A crowd workot lehet imitálni, jobban vagy rosszabbul, de nem hiszem, hogy egy ennyire ellenséges közegben valódi és spontán dolog születhet. A stúdió nagyon rossz közeg a humornak. Mindennek, kivéve a forgatást.
Mi az a vörös vonal, amelyet soha nem lépnél át egy nézővel, még akkor sem, ha a terem dőlne a nevetéstől?
Sok vörös vonal van. Egy vörös kör van körülöttem. Folyton mondom: nem akarom, hogy valaki ok nélkül sértve vagy megtámadva érezze magát, ha ő maga nem adta fel a labdát, ha nem ő kezdeményezte az agressziót. Tényleg nem akarom, hogy valaki szarul érezze magát.
Érezted már, hogy te megálltál, de a terem többet akart volna?
Ó, igen, ez megtörténik. A terem nem bánja, ha valakit megtámadnak, mert, ismétlem, nem róluk van szó. Sok múlik azon, milyen emberekről van szó. Én tényleg büszke vagyok rá, hogy kicsit kifinomultabb a közönségem, és nincs sok olyan suhancom, aki azt kiabálja: „Mondd meg neki, hadd vigye el az ördög! Mondd már, a f***ba, miért nem mondod meg neki?” De általában a terem többre hajlandó, mint én.
Néha fordítva is megesik: nekem és az illetőnek viccesnek tűnik, ami történik, valakinek a teremben viszont nem. Sok évvel ezelőtt, itt, egy előadás végén mindketten felmentünk a színpadra, én és Costel, hogy csináljunk egy jelenetet. Mi sem tudtuk pontosan, mit csinálunk. Elöl, egy asztalnál ült egy fiatal nő, aki nagyon furcsa poénokat mondott nekünk, és nem értettük, miért. Aztán megmutatta az égett kezét: túlélte a Colectiv klubban történt tűzvészt. Felhívtuk a színpadra, beszélgettünk vele, mi is mondtunk néhány poént, ő is, sokat közülük eléggé ízléstelent. Nagyon jól szórakozott. Utána ott maradtunk, beszélgettünk vele, és sok mindent elmesélt nekünk. Érdekes és megható volt, elég súlyos este.
Miközben beszélgettünk vele, odajött egy hölgy a közönségből, aki már indult, és leszidott minket: hogy merészeljük, milyen tapintatlanok és kegyetlenek tudunk lenni, hogy gúnyt űzünk abból a szegény nőből. Miközben ő ott állt! Ő pedig a hölgyre nézett, és azt mondta: „Miről beszélsz? Nem ez történt!”
Van egy ilyen hajlam, hogy olyan embereket védjünk meg, akik nem akarják, hogy áldozatnak lássák őket. A hölgy minket támadott, hogy rossz érzést keltettünk benne, miközben ő ott állt, és azt mondta: „De hát nem éreztem rosszul magam! Miért csinálsz belőlem áldozatot? Jól szórakoztam, szeretem ezeket az embereket, tetszik, ami történt!” Ha a vita az előadás után az interneten zajlott volna, különböző nézőpontok lettek volna ugyanarról az eseményről, és azt gondolhattad volna, hogy mindenkinek igaza van. De furcsa volt ezt élőben látni, éppen akkor, azokkal az emberekkel, akik ott voltak.
Előfordulhat tehát, hogy a terem azt mondja: „na, mondd meg neki!”, én pedig azt mondom: „nem, ez nem oké”, és az is, hogy engem szórakoztat valami, valaki pedig a teremben azt mondja: „ez nincs rendben”. Nem akarom fényes páncélú lovagnak beállítani magam.
Mikrós és lassan főtt
A crowd work annyira népszerű lett, hogy néhol már a stand-up előadást is felülmúlja. Mi a véleményed erről, régi motorosként?
Végre egy véleménykérdés! Abból, amit érzékeltem, az Egyesült Államokban nagyjából túl vannak a csúcson. Annyira népszerű volt, hogy elég hamar jött az ellenreakció. Szerintem pár éven belül, nem is sok idő alatt, elmúlik a divat.
A crowd work az Egyesült Államokban a közösségi médiának köszönhetően vagy miatta robbant be, ki-ki válassza ki, melyik. Egy megírt poénnak kevés esélye van, hogy beleférjen egy bő percbe. A bitek általában hosszabbak annál, ami virálissá válik. És ha kitaláltál egy poént, kipróbáltad és feltetted az internetre, akkor annyi, elment, többé nem mondhatod el. Elégetted.
A crowd work nagyon jó tartalomgyártó volt. Etette a közösségi média fenevadát. Lehetett két gyors szóváltásod, ami belefért egy percbe, és nem fájt kitenni az internetre, mert három nap múlva felvettél egy újat. Olcsó volt előállítani. Az emberek rájöttek, hogy nagyon könnyű így reklámozni magad: azt mondod valakinek, „Spanyol ajkú vagy? Hát nem úgy nézel ki, mintha kés lenne nálad. Mi újság, Jose?”, és bumm, egymillió megtekintés a semmiből. Nem gondolkodtál, nem dolgoztál, nem égettél el semmit. Holnap megint felállítod a kamerát, és azt mondod valaki másnak: „te elég fekete vagy, ő meg elég fehér”, és így tovább.
Elértük a telítettséget. A közönség is, a humoristák is rájöttek: szórakoztató, de túl sok.
Őszintén szólva nekem egy másfajta crowd work tetszik. Olyan, amely lassabban épül fel, és nem nagyon alkalmas arra, hogy virálissá váljon. Szeretném továbbra is a lassan főtt crowd workot csinálni, nem a mikróst.
Mint Jimmy Carr?
Nem, Jimmy Carr épp az ellenkezője. Ő az a „Miért viseled azt a nyakkendőt?” típus, a gyors visszavágással, nagyon vulgárisan, nagyon erőszakosan, az egész terem nevet, és a klip virálissá vált. Én, amikor lassan főttet mondok, olyan crowd workra gondolok, amelyben kiderítünk dolgokat, és építkezünk. Azt mondod, „ezzel foglalkozom, ezek a gyerekeim”, megtudjuk, mivel szeretnének foglalkozni a gyerekeid, beszélgetünk arról, te hogyan tanultál. Felépül egy történet. Eltart 10–15 percig, félretesszük, visszatérünk rá. Lehet egy órán át épülő történet, amely egy olyan poénhoz vezet, amelyen az egész terem nevet, mert két-három dolgot köt össze, ami az utolsó fél órában elhangzott.
Ezt csak élőben lehet átélni. Rövid klipben nem lehet virálissá tenni, és ha feltennéd az internetre, sokszor át sem jön a képernyőn. Csak a teremben ülők között él. És szerintem nagyon vékony a határ a crowd work és az improvizált stand-up között. Szeretem fogni, amit mondasz, kapni egy ötletet, és rögtönözni belőle egy rövid bitet, anélkül hogy feltétlenül tovább beszélgetnék veled. Ez sem válik virálissá. Nem az, amit az emberek 40 másodperc alatt meg akarnak nézni, lájkolni, és kész.
Van türelme a közönségnek ehhez a lassú crowd workhoz?
Hát persze, hiszen ott ül! A közönségnek van türelme, mert ezért jött, hogy megnézze az előadást. Nem az van, hogy azt mondja: „na, eltelt három perc, és ez még semmit sem mondott”.
Óriási a különbség aközött, hogy ott ülsz a teremben egy stand-up előadáson, vagy otthonról nézed. Örülök, hogy nagyon sokan kezdik érezni. Akik nem érzik, általában azok kommentelnek. Amikor egy felvételt nézel, távolságtartó vagy, és ettől sokkal kritikusabb leszel. Ez nem jelenti azt, hogy a teremben nincs kritikai érzéked, de átélsz egy pillanatot, örömmel, társaságban, emberekkel magad körül.
Mi nagyon törzsi és társas majmok vagyunk. Nem arra vagyunk teremtve, hogy egyedül éljünk, a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolat nélkül. Amikor egy helyen vagy száz emberrel, ezt a testedben és az agyadban is érzed. Egy poénra egészen másképp reagálsz, amikor éjjel tizenegykor egyedül ülsz otthon egy képernyő előtt, mint amikor száz másik majommal együtt vagy egy barlangban, éjjel tizenegykor. A crowd work olyan pillanat, amelyet egyszerre teremtünk meg és élünk át, itt, ebben a barlangban. Aki egy hónap múlva otthonról nézi azt a pillanatot, amikor az a száz majom jól érezte magát, nagyon nehezen kapcsolódik bele.
Ki fizeti a stand-upot
2025-ben a Comedy Box még nem volt nyereséges.
Most sem az.
Miből él a román stand-up? Jegyekből, klipekből vagy céges rendezvényekből?
Jegyekből. És ez nagyon egészséges, mert ez a legtisztességesebb megélhetés: hogy valaki pénzt akar adni azért, hogy megkapja, amit csinálsz. Ha jegyekből élsz, nem szakadhatsz el a valóságtól. Ha egy televízió pénzéből élsz, nagyon könnyen elszakadhatsz: nem tudod pontosan, ki nézi és miért, és azért fizetnek, mert nekik is megvannak a maguk érdekei. A showbiznisz gépezete, amelynek nincs köze az élő előadásokhoz, nagyon sokféleképpen elszabadulhat.
Nálunk az élő előadás a tevékenység 90 százaléka: hogy egy helyen legyünk olyan emberekkel, akik fizettek azért, hogy ott lehessenek. Ez elkötelezetté és tisztességessé tesz. Bárkinek hazudhatsz, de annak nem, aki jegyet váltott, és felemelte a fenekét otthon, hogy elmenjen hozzád. Becsaphatod, de nem hazudhatsz neki.
A céges rendezvények, pontosabban a zártkörű előadások, ugyanannyi időért sokkal több pénzt jelentenek. Biztos vagyok benne, hogy vannak, akik sokat keresnek vele. Én egy ideje nem csinálok ilyet, lehet, hogy még fogok. De az alap továbbra is a jegyek. Az internet sem: Romániában nincsenek igazán nagy streamer humoristák. A YouTube-ból jön némi pénz, de nem olyan, amiből meg lehet élni.
Hogyan fogynak most a jegyek 2019-hez, a világjárvány előtti utolsó évhez képest?
Abból, amit tudok, és amit magam körül és nálunk látok, 2026 rosszabb, mint 2019. 2019 csodás év volt. 2020 a járvány éve volt, azt nem számíthatjuk. De 2026 szerintem még 2021-nél is rosszabb, amikor még korlátozások voltak. Igen, 2026 nagyjából az eddigi legrosszabb év.
A gazdasági helyzet miatt. Az év eleje óta folyamatosan lefelé megy. Az embereknek nincs… hogy is mondják románul, mert nem akarom angollal bemocskolni a számat… disposable income-juk. Nincs pénzük, amit hülyeségekre szórhatnának. Nekünk 2026 nagyjából olyan volt, mint a 2008-as válság. Egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy megváltozott volna a hozzáállás ahhoz, amit csinálunk. Csak annyi: „Jó, de drága, nincs pénz.”
A kollektív szereplő
Az édesapád roastolt meg az iUmor című műsorban. Tudtál róla előre?
Tényleg nem tudtam. Az iUmorban valóban titokban tartották ezeket a pillanatokat, mert fontos volt nekik az illető valódi reakciója. Eltekintve attól, hogy a televízióban sokat hazudnak, és minden meg van rendezve.
Milyen volt a másik oldalon lenni?
Ha meg kellene kockáztatnom, azt mondanám, hogy a roast ellentéte volt. Olyasmi, hogy „apa szeret, és büszke rád”. Az nem roast volt. Nagyon örültem, hogy láttam. Tőle rengeteget tanultam a ritmusból. Néha hallom magam beszélni, és őt hallom. Sokat köszönhetek neki abból, amit csinálok. Csodás pillanat volt.
Hogyan reagálsz, amikor te vagy a céltábla?
Attól függ, ki csinálja és hogyan, ahogy bárki másnál. Ha az utcán megállít egy idegen, és azt mondja, „milyen szemüveged van, úgy nézel ki, mint egy gáztűzhely”, akkor az van: „Barátom, te ki vagy?” Ha a gyerekkori barátod, az más, bár nála is érzed, hogy szeretetből csinálja vagy rosszindulatból, irigységből. Ha egy barát, aki ismer, szeretettel kikészít, az csodás, te is nevetsz. De azt nem mondhatod: „De jó, odajött hozzám valaki az utcán, és azt mondta, hogy szarul nézek ki, de jót nevettünk! Nem tudom, ki volt, azt hittem, csinosan felöltöztem aznap, de az illető kifigurázott.” Ilyen nincs.
Kaptál már a közönségtől olyan beszólást, amely megmaradt benned?
Nagyon zavar, hogy nem emlékszem pillanatokra. Voltak dolgok, amelyeken könnyesre nevettem magam, és amelyeket utána el is meséltem, de már nem emlékszem rájuk. A hat évvel ezelőtti anyagomra sem emlékszem. Arra emlékszem, hogy egyszer azt kérdeztem az emberektől, milyen furcsa háziállataik vannak. Valaki azt mondta, hogy garnélái vannak. Garnélarákot tartani háziállatként, otthon. Bár ez nagyon jó: ha megéhezel, máris összedobsz egy serpenyő fokhagymás-citromos garnélát. Macskákkal és hörcsögökkel ez nem nagyon megy.
Húsz év után, amit emberekkel dolgoztál…
Huszonkét és fél. Beszéltem Vióval, és rájöttünk valamire, ami matematikailag lesújtó: jövőre már életünk több mint felét stand-uppal töltöttük. Most 22 év stand-up és 44 év élet van mögöttünk. Jövőre 23 és 45. Ettől kicsit beleszédül az ember.
Tehát 22 év után, amit a közönséggel és a közönségért dolgoztál: tudsz olvasni az emberekben?
Nem. Egy teremben tudok olvasni, emberekben nem. Nagyon figyelek az érzésekre, nagyon hamar észreveszem, ha valakit zavar valami. De nem nézek rád úgy, hogy „te olyan vagy”. Ez nekem egyáltalán nincs meg. Amit tudok, az az, hogy egy előadáson ülő embercsoportban olvasok.
Tudom, hogy dicsekvésnek hangzik, de odáig jutottam, hogy a nevetéséből meg tudom állapítani egy közönség általános jellemét. Abból, hogy milyen betűre nevetnek. Egy nevetésnek nem kellene semmi konkrétra hasonlítania, általános zajnak kellene lennie. Ha azt hallod, hogy egy terem úgy nevet, hogy „o-ho-ho-ho!”, ha ez az általános hang, az már gond. A nevetésben nem kellene betűket hallani.
Amikor kialszik a fény, és elkezdődik az előadás, a közönségben ülők elveszítenek valamit az egyéniségükből. Minden elveszített darabka egy új szereplőhöz kerül, aki ekkor megjelenik: a közönséghez. Senki sem tudja, ki a közönség, senki sem akar a közönség lenni, senki sem befolyásolja túlságosan. Ez az a valami, ami a színpad előtti sötétben él, és saját személyisége van. Minden este más a közönség: hol lusta, hol hiperaktív, hol nagyon érzékeny, hol nagyon kegyetlen. Több, mint a részei összege. Benne nagyon jól tudok olvasni. A benne ülő emberekben egyenként nem igazán.
És most térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, amelyet nem tettem fel neked.
Arra már válaszoltam! Annyira proaktív voltam, hogy már válaszoltam arra a kérdésre, amelyet nem tettél fel: mi változott az évek során abban, ahogyan a közönséggel bánok. Az elején nyomulósabb voltam, nemtörődömebb és kegyetlenebb. Idővel rájöttem, hogy ez nem oké, és empatikusabb lettem: ha valaki nem akar részt venni az interakcióban, elfogadom, hogy nem akar, és máshová megyek.
Ez az a kérdés, amelyet nem tettél fel. És amelyre válaszoltam.
Az interjú 2026 októberében készült a bukaresti Club 99-ben, egyórás időkeretben. A szöveg a román nyelvű beszélgetés szerkesztett, rövidített változata; a teljes videóinterjú a RomâniaFrumoasă YouTube-csatornáján látható. A fényképek az interjú felvételéből készült állóképek.
A cikk magyar változata gépi fordítással készült a román eredetiből.
Források
- HotNews: interjú Teóval a román humorról és a Comedy Boxról, amely 2025 végéig nem érte el a nyereségességet (románul)
- Observator: Teót az édesapja roastolta meg az iUmorban, 2022 (románul)
- Observator: Teo, Vio és Costel, akik 2004 óta csinálnak stand-upot, a Stand-up Revolution zsűrijében (románul)
- Adevărul: Teo a közönségből kiválasztott „oszlopokról” egy szatmárnémeti előadáson, 2010 (románul)
