Hajnali 5-kor indultam Marosvásárhelyről, hogy elcsípjem az órát, amikor a padlizsán tűzre kerül. A helyszín ott volt a Google Mapsben — amíg Idicel után el nem halt a térerő. Riport egy óra bolyongásról a Görgényi-hegység legszebb, tehenekkel teli labirintusában, és arról, mit találtam a végén: 900 kiló padlizsánt fatüzön, kora hajnalban.
---
Hajnali 5.00: a terv
A számítás egyszerű volt. A padlizsánsütés 6-kor kezdődik, tehát Marosvásárhelyről 5-kor kell indulni. Egy óra út: Szászrégen, aztán Ideciu, aztán Idicel, aztán Idicel-Pădure — a falvak úgy sorakoznak a völgyben, mint gyöngyök a cérnán, mindegyik magasabban és mindegyik kisebb, mint az előző. A helyszínt Răzvantól kaptam, Google Mapsen megosztva. Mi romolhatna el?
Idiceltől kezdve pontosan az romlott el, amin nem lehet uralkodni: a térerő. A jó aszfalttal együtt halt el, és vele halt meg a kék pont is a térképen. De azt mondtam magamnak: mennyire lehet nehéz megtalálni egy üzemet, ahol az udvaron, fatűzön padlizsánt sütnek, egy nagyjából 400 lakosú faluban?
Hát — elég nehéz.
Reggel 6.00: a labirintus
A templomnál kettéágazik az út. Semmi tábla, egy teremtett lélek sehol — reggel 6-kor Idicel-Pădure utcáin az egyetlen élőlények a kutyák, akik nem adnak útbaigazítást, és a tehenek, akik nem sietnek sehová. Balra próbáltam szerencsét: öt kilométer a falu végéig, ahol az út a reménnyel együtt ért véget. Visszatérve az elágazáshoz, jobbra indultam: újabb négy kilométer, el a tejcsarnok mellett, egyre mélyebben a dombok közé, egyre messzebb bármiféle üzemtől.
Az első ember, aki az utamba akadt — szűkszavú falusi, mint mindenki, akinek reggel 6-kor dolga van — háromszavas, teljes körű útbaigazítással szolgált: „mări pă deal" (kb.: „menj fel a dombra"). Felmentem a dombra. Nem az a domb volt. Csak a második falusi oldotta meg a rejtélyt: a főútról jobbra kellett volna fordulnom, egy olyan kaptatóra, amelyről soha semmit nem feltételeztem volna.
Az igazság az, hogy valahol a bolyongás hetedik kilométerénél abbahagytam a káromkodást, és elkezdtem nézelődni. A hegyi falu csak nekem mutatta meg magát: a napfelkeltétől lángra gyúlt szénabálák, az út fölé hajló fűzfák, a száz esőtől megfeketedett facsűrök. Egy órán át csodálhattam egy falut, amely nem hagyja magát megtalálni — és éppen ezért érdemes keresni.
Reggel 7.00: a tűz
Egyórás késéssel érkeztem. A tűz nem várt meg: a trikolór zászlós, fehér üzemecske udvarán Veronica Gavrilaș és négy másik asszony már az első fénytől sütötte a padlizsánt. A hosszú rostélyokon, a faparázs fölött a padlizsánok úgy sorakoztak, mint névsorolvasáskor, fogóval forgatva, egyenként, könyékig érő piros kesztyűben. Ma: 900 kiló. Tegnap: újabb 900. Ezek a számok addig nem érnek el az emberig, amíg meg nem látja a ládákat — az embermagasságú rakásokat.
Beszélgetőben Veronicával
Veronica Gavrilaș — az asszony, aki 2012-ben elmondta egy gyakorlatra érkezett egyetemistának azt a tényt, amely aztán megváltoztatta a fiú életét: hogy a dombok tele vannak gyümölccsel, amelyet senki sem szed le — úgy fogadott, mint családtagot. Belemerültünk a beszélgetésbe, ahogy errefelé szokás: sietség nélkül.
Békási, mesélte. Ott gyerekeskedett, és emlékszik a kitelepítettek drámáira, amikor a békási duzzasztógát (Bicaz-tó) épült — a házakra, amelyek eltűntek a víz alatt, az emberekre, akiket egész életükkel együtt költöztettek át. Itt, a faluban a tehenekből élnek, a tejből. Csakhogy a felvásárláskor keveset fizetnek: egy lej harmincat, egy lej negyvenet literjéért. „És sok vele a munka" — mondja, és ahogy mondja, azzal jobban lezárja a témát, mint bármilyen statisztika.
Közben él az udvar: két munkás érkezik megjavítani a kaput és a lépcsőt, Veronica pedig pontosan elmagyarázza, mi a teendő, az egész életében építkezést irányító ember nyugodt tekintélyével. Holnap vendégek jönnek Franciaországból — azoknak a gazdáknak a gyermekei, akik 14 évvel ezelőtt befogadták Răzvant, amikor elment, hogy tőlük tanulja el a bor tudományát. A kör bezárul: akik a mesterségre tanították, most a gyerekeiket küldik, hogy lássák, mi lett belőle.
9.00: az interjú
Aztán megérkezett Răzvan — szalmakalapban, telefonnal a kezében, két rendelés között —, és leültünk beszélgetni: az interjúra, amelyért jöttem. A beszélgetés olyan jól sikerült, hogy kétszer olyan hosszú lett, mint amilyenre készültem: arról, hogyan építesz országos márkát egy térerő nélküli faluból, Veronicáról, a franciákról, az egymillió befőttesüvegről. De az már egy másik történet — külön közöljük, a „Készült itt" rovatban.
Induláskor a visszaút pontosan húsz percig tartott. Tudtam, merre kell menni. De őszintén? A bolyongás volt az egész legszebb része: a falvak, amelyek nem hagyják magukat megtalálni, szinte mindig azok, amelyekért megéri az út.
A riport 2026. július 30-án készült Idicel-Pădurén, Brâncovenești községben, Maros megyében. A Răzvan Rusuval készült interjú — külön anyagban, a „Készült itt" rovatban.
