Hajnali 5 órakor indultam Marosvásárhelyről, hogy odaérjek arra az időpontra, amikor a padlizsánokat sütni kezdik. A helyszín megvolt a Google Térképen egészen addig, amíg Erdőidecsből kiérve el nem tűnt a térerő. Riport egyórányi bolyongásról a Görgényi- havasok legszebb, tehenekkel teli útvesztőjében és arról, mit találtam a végén: 900 kilogramm padlizsánt, amelyet tűzifával fűtött tűzön sütöttek, még pirkadat előtt.
5:00 A terv
A számítás egyszerű volt. A padlizsánokat 6 órakor kezdik sütni, tehát Marosvásárhelyről 5 órakor kellett elindulni. Egyórás út: Szászrégen, majd Magyaridecs, aztán Idicel, végül Erdőidecs: a falvak úgy sorakoznak a völgyben, mint a gyöngyök a zsinóron, egyre feljebb és egyre kisebb az előzőnél. A helyszínt Răzvantól kaptam, megosztotta velem a Google Térképen. Mit lehet “elrontani”?
Erdőidecsből kiérve pontosan azt, amit nem lehet irányítani: a mobilhálózatot. A térerő azzal együtt tűnt el, ahogy a jó minőségű aszfalt is véget ért, vele együtt pedig a térképen a kék pont is. De azt gondoltam: mégis milyen nehéz lehet megtalálni egy olyan üzemet, ahol egy faluban, alig négyszáz lakos között, a padlizsánt az udvaron, fatüzelésű tűzön sütik?
Nos… meglehetősen nehéz.
6:00: Az útvesztő
A templomnál az út kettéágazik. Se útjelző, se ember. Reggel 6 órakor Erdőidecs utcáin csak a kutyák járnak, akik nem adnak útbaigazítást, és a tehenek, akik nem sietnek sehová. Először balra próbálkoztam. Öt kilométert mentem a falu végéig, ahol az út véget ért, vele együtt pedig a reményem is. Visszatértem az elágazáshoz, és jobbra indultam. Újabb négy kilométer következett, a tejbegyűjtő központ mellett elhaladva, egyre feljebb a dombok közé, egyre távolabb bármiféle üzemtől.
Az első ember, akivel találkoztam, éppolyan szűkszavú volt, mint bárki, akinek reggel 6 órakor dolga van. Mindössze három szót mondott: „fenn a dombon”. Felmentem a dombra. Nem az volt az a domb. Csak a második falubeli oldotta meg a rejtélyt. A főútról jobbra kellett letérni egy emelkedőre, amelyről semmi nem árulta el, hogy oda kell menni.
Az igazság az, hogy valahol a hetedik kilométer környékén megálltam. Túljutottam azon a szorongáson, hogy nem érek oda időben, és egyszerűen csak nézelődni kezdtem. A hegyi falu csak nekem tárult fel. A felkelő nap fényében izzó szénabálák, az út fölé hajló fűzfák, a száz eső által megfeketített fa csűrök. Egy órán át csodáltam egy falut, amely nem hagyja magát könnyen megtalálni, és talán éppen ezért érdemes keresni.
7:00: A tűz
Egyórás késéssel érkeztem meg. A tűz nem várt rám. A fehérre meszelt kis üzem udvarán, amelyen a román zászló lengett, Veronica Gavrilaș és még négy asszony már kora hajnal óta sütötte a padlizsánokat. A hosszú rácsokon, a parázsló tűzifa fölött a padlizsánok katonás rendben sorakoztak. Fogóval fordították meg őket egyenként, könyékig érő piros kesztyűben. Ma 900 kilogramm készül. Tegnap is 900 kilogramm készült. Ezeket a számokat addig nehéz elképzelni, amíg meg nem látja az ember a ládákat. Egész embermagasságú rakások állnak egymás mellett.
Beszélgetés Veronicával
Veronica Gavrilaș, az a nő, aki 2012 ben egy szakmai gyakorlatra érkező egyetemistának elmesélte azt, amely később megváltoztatta az életét: a domboldalak tele vannak olyan gyümölcsökkel, amelyeket senki sem szed le. Úgy fogadott, mintha családtagja lennék. Beszélgetni kezdtünk, úgy, ahogy errefelé szokás. Minden sietség nélkül.
Békásról származik, mesélte. Ott töltötte a gyermekkorát, és máig emlékszik azoknak az embereknek a tragédiájára, akiket a víztározó építése miatt kitelepítettek. A házak eltűntek a víz alatt, az embereknek pedig egész életükkel együtt kellett új helyre költözniük. Itt, a faluban az emberek a tehéntartásból élnek. Csakhogy a felvásárlási ár nagyon alacsony, literenként egy lej harminc, egy lej negyven. „És rengeteg munka van vele” mondja, és ahogyan ezt kimondja, jobban lezárja a témát, mint bármilyen statisztika.
Közben az udvaron zajlik az élet. Két munkás érkezik, hogy megjavítsák a kaput és a lépcsőt. Veronica nyugodt magabiztossággal, annak az embernek a tekintélyével magyarázza el nekik, mit kell tenni, aki egész életében építkezéseket irányított. Holnap vendégek érkeznek Franciaországból. Annak a gazdálkodó családnak a gyermekei, akik tizennégy évvel ezelőtt befogadták Răzvant, amikor hozzájuk ment, hogy megtanulja a borkészítés mesterségét. A kör bezárult. Akik egykor megtanították neki a szakmát, most a saját gyermekeiket küldik, hogy ők is lássák, mi született az ott megszerzett tudásból.
9:00: Az interjú
Aztán megérkezett Răzvan. Szalmakalap volt a fején, telefon a kezében, két megrendelés intézése között szakított időt rám. Leültünk beszélgetni az interjúhoz, amiért eredetileg érkeztem. A beszélgetés annyira jól sikerült, hogy kétszer olyan hosszú lett, mint terveztem. Arról beszélgettünk, hogyan lehet országos márkát építeni egy térerő nélküli faluból, Veronicáról, a franciákról és az egymillió befőttesüvegről. De az már egy másik történet, amelyet külön közlünk a „Itt készült” rovatban.
Hazafelé az út már pontosan húsz percig tartott. Tudtam, merre kell menni. De őszintén? Az út legszebb része az volt, amikor eltévedtem. Azok a falvak, amelyek nem hagyják magukat könnyen megtalálni, szinte mindig azok, amelyek miatt igazán érdemes útnak indulni.
A riport 2026. július 30-án készült Erdőidecsen, Maros megye Marosvécs községében. A Răzvan Rusuval készült interjú külön anyagként jelenik meg az „Itt készült” rovatban.
