(Ember által fordítva és szerkesztve)
Mielőtt a hőlégballonok felszállnának, minden alacsonyan, a fűben, a reggeli hidegben vagy a mező felett éppen derengő fényben kezdődik. Semmi sem tűnik sietősnek. Az emberek helyet foglalnak, ellenőrzik az égőket, kifeszítik a vásznat, felemelik a gondolát, az eget nézik, és mindenekelőtt a szél zúgását hallgatják. Körülöttük autók állnak bekapcsolt fényszórókkal, és a mező felett ritka érzés uralkodik, hogy valami olyasmi fog történni, amit egyszeri és megismételhetetlen.
Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Kézdivásárhelyről, Botoșaniból és Magyarországról érkeztek csapatok a hétvégén Brassóban megrendezett hőlégballon-parádéra. De a neveken és helyszíneken túl, egy közösséget láttak. Olyan embereket, akik tudják, hogy a hőlégballonozás nem csak a látványról szól, hanem a felkészülésről, a figyelemről és a bizalomról is. A földről készült képeken ez talán jobban érzékelhető, mint a levegőből készülteken: biztonságos kezek, fókuszált arcok, egymást segítő emberek, precíz gesztusok, a fűre terített textil, az először fellobbanó láng, a megduzzadó vászon és az anyag, amely mozdulatlan tárgyból a repülés ígéretévé alakul át lassan.
Van valami mélyen emberi a hőlégballonban. A repülés más formáival ellentétben itt nem az a benyomásunk támad, hogy az ember meghódítja az eget, hanem mintha engedélyt kérne. A léggömb nem tépdesi a levegőt, nem sebesen „szaggatja szét”, hanem lassan, szinte félénken emelkedik, és pontosan ezért tűnik olyan közel az álom fogalmához. Minden a mértékletességen alapul: elég meleg, elég türelem, elég béke. A többi már nem az erőről, hanem az egyensúlyról fog szólni.
És talán pontosan ezért érintik meg az ilyen események csendesen, szinte észrevétlenül a szemlélőket. Egy olyan világban, amelyet a sebesség, a zaj és a lenyűgöző technológia ural, a hőlégballon pont az ellenkezőjét teszi. Arra kér, hogy lassítsunk és tekintsünk fölfelé. Követni valamit, amiben semmi agresszió sincs. Megérteni, hogy a szépség nem mindig az erőből fakad, hanem néha abból, ahogyan egy egyszerű dolog természetes módon megtalálja helyét a fényben.
Brassó és környéke ehhez a kiállításhoz több volt, mint egy helyszín: részesei voltak a történetnek. A házak, a mezők, a falvak, a Bârsa-hegység lágy vonalai, a távolban lévő hegyek és a naplemente vagy a reggeli fény különleges keretet adtak ezeknek a repüléseknek. A levegőből a világ csendesebbnek tűnik. Az utak elvékonyodnak, a települések közötti határok elmosódnak, és minden, ami lent szigorú határokat szerint létezik, fent mintha lazulna és egybefolyna. Felülről Brassó és a környező falvak már nem csupán települések, hanem egy együtt lélegző táj.
A fényképek nagyon jól megragadják ezt a kettős igazságot: a földön látható a munka, látható a kezdet, az erőfeszítés, az összehangoltság, az ilyen típusú repülés szerénysége. A levegőben látni a jutalmat: a lufik a házak fölé emelkednek, a mezők felett lebegnek, majd belépnek a felhőkkel és fénnyel teli égboltba, mintha néhány pillanatra a világ más szabályok szerint működne. Egyes képeken a vászon belsejében égő láng élővé, szinte organikussá teszi a lufit. Másokon az ég távolsága és csendje miatt minden valószerűtlenül nyugodtnak tűnik.
Talán ez az oka annak is, hogy a hőlégballon továbbra is lenyűgöz, de nemcsak azért, mert repül, hanem azért, mert másképp teszi. Kevesebb diadallal és több kecsességgel. Kevesebb látvánnyal és több költészettel. Azzal a régi szépséggel, ami nem próbálja uralni a világot, hanem csak egy ideig lebegni szeretne fölötte.
Brassóban a hétvégén az eget nemcsak átszelték, hanem benépesítették. És azokban, akik részt vettek, akár lent a mezőn, akár fent a ballonban, talán az az egyszerű és ritka érzés maradt meg, hogy néha látható a szabadság.
Fotó: AdiCoco.com
1 / 12Foto: AdiCoco.com
