Segesváron a középkor évente három napra visszatér
Riport Románia legrégebbi középkori fesztiváljának legmozgalmasabb napjáról: rabszolgavásár, fehér lovakon érkező magyar lovagok, a macskaköves utcákról felhangzó dobok, fehér ruhás úrhölgyek, a Phoenix „Nunta” című dala Țăndărică, KEO és Alina Crișan tolmácsolásában, valamint egy tűzzel eljátszott világvége. Július 25., szombat, Segesvár.
A vár, zsúfolásig tele
Szombaton a Vár térre vezető macskaköves utca szinte eltűnik a tömegben. Az emberek lépésben haladnak, nem udvariasságból, hanem mert másképp nem is lehet: az ötszáz évnyi, talpak által simára koptatott macskakövek maguk szabják meg a tempót. Itt-ott a mézeskalács illata keveredik a miccsével, fölöttük, a színes homlokzatok között, a zászlófüzérek háromszögekre szabdalják az eget. A szervezők a három nap végére mintegy 30 000 résztvevőt becsültek – és úgy tűnik, a legtöbben a szombatot választották, amikor a program a legsűrűbb volt.
A fesztivál immár a 31. kiadásához érkezett – a szervezők büszkén emlékeztetnek rá, hogy ez Románia legrégebbi ilyen jellegű rendezvénye, és úgy illeszkedett bele a város életébe, mint egy régi bútordarab, amely pontosan tudja a helyét: a kézművesek standjai a főutcán sorakoznak, a történelmi játék- tábor a várfal tövében, a füvön kap helyet, a nagyszínpad pedig a Vár téren áll. Az Óratoronynak nincs semmi szerepe a programban – mégis, immár öt évszázada, változatlanul a magasból őrködik és elnököl az egész esemény fölött.
A vásár: karkötők, kalapok és egy boszorkány hollóval
A kézművesek a főutca alsó szakaszát foglalják el, és minden egyes stand egy apró színpad. A „Luminița táblácskával” standjánál (a név, mi másra is lenne vésve, mint egy fából készült táblácskára) a szőtt karkötők fából készült, kerek tartókon sorakoznak, százszámra, akár a fonalak az orsókon egy hajdani rövidáruüzletben. A gyerekek méltó komolysággal választanak: összehasonlítják a mintákat, kikérik egymás véleményét, majd végül visszatérnek az elsőként kiszemelt darabhoz.
Feljebb, egy szürke vászonnal letakart asztalon a hadtörténelem kicsinyített mása vonul fel: kézzel festett ólomkatonák, az ujjbegyen is elférő pajzsú lovagoktól egészen a skarlátvörös zubbonyt viselő napóleoni gránátosokig. Az árus mindegyiket ismeri, ezredről ezredre. Néhány standdal odébb, a szöveteket kínáló árusnál őrködik a vásár legtöbbet fényképezett alakja: egy kócos hajú boszorkány, vállán egy hollóval, aki végigmér a tekintetével, és ha szerencséd van, rád is mosolyog – abban a pillanatban pedig az egész varázslat egészen más értelmet nyer.
16.00 óra: rabszolgákat árulnak a főtéren
A szombati program a fesztivál legkülönösebb, és a nézők gyűrűjéből ítélve a leginkább várt jelenetével kezdődik. Három mezítlábas férfit, durva kenderingben, vastag kötéllel egymáshoz kötözve vezetnek a tömeg elé. A kikiáltó -kék brokáttunikában, sárga barettben, vállán átvetett kötéllel- egyenként sorolja erényeiket, széles gesztusokkal, mint egy kereskedő, aki jól ismeri az áruját: az egyik „jól bánik a kaszával”, a másik „keveset eszik”. A közönség nevetve licitál; időnként azonban rövid csend telepszik a térre, emlékeztetve arra, hogy ugyanezeken a köveken ez a jelenet egykor nem színház volt.
A tábor: ahol a gyerekek fegyvert foghatnak
A színpad mögött, a várfal árnyékában húzódó füves részen a középkori tábor éli a maga életét, mintha nem is tudná, hogy figyelik. A fehér vászonsátrak egymás mellett sorakoznak, a festett pajzsok alabárdoknak támasztva; egy kifeszített kötélen valóban kimosott ruhák száradnak; egy fehér szakállú mester, csuklyáját a tarkójára tolva, tetovált karokkal mesél mindenkinek, aki megáll mellette. Az újrajátszók nem eljátsszák a tábori életet, hanem megélik, a lándzsák között tologatott kisbabákkal együtt.
A gyerekek számára a tábor olyan, mint az otthon tiltott dolgok paradicsoma: itt a fegyverekhez is hozzá lehet érni. Egy körülbelül hétéves kisfiú teljes testsúlyával feszíti meg az íjat egy oktató figyelő tekintete mellett; egy másik nála kétszer magasabb lándzsát próbálgat. A nyilakat kimérten osztják, a történeteket annál bőkezűbben.
Az abszolút főszereplő mégis a kaloda. Előtte sor áll, mindenkinél előkészített telefonnal: a fej és a kezek a sötétre kopott fa nyílásaiba kerülnek, melléjük áll a csuklyás „hóhér” kellékbaltával, és már készül is a kötelező fénykép. Egymás után érkeznek komoly arcú férfiak, akik méltósággal hagyják magukat „elítélni”, majd egy rózsaszín napszemüveges kislány, akit az édesanyja gondosan beültet a kínzóeszközbe – a sorban állók derültségére. A büntetés pontosan addig tart, amíg elkészül egy jól sikerült fénykép.Bohócok, gólyalábak és az élő szobor
Bolondok, gólyalábak és az élő szobor
17.15-től az utca a Funny Art társulaté. A zöld-narancssárga bohóc gólyalábakon sétál a tömeg feje fölött, zászlóként lobogó ingujjakkal, és az első emelet magasságából köszönget; amikor az Óratorony elé ér, egy pillanatra a városnak két őrzője van. Alatta a harlekinek dolgozzák meg a tömeget — bókok, meghajlások, apró tréfák. Egy piros, csuklyás ruhás nő tökéletesen mozdulatlanul áll a talapzatán — élő szobor —, míg valaki túl közel nem merészkedik, és a szobor pislog először. Egy granitás standnál pedig egy kosszarvas, gólyalábas figura rendel magának, teljes lelki nyugalommal, valami hideget: az anakronizmus senkit sem zavar, hiszen éppen ez a fesztivál nyersanyaga.
A vár élete a színpadon
17.45-kor a Vár téri nagyszínpadon a Breslele Unite és a Compania Dragonului társulata mutatja be „Polgári és katonai élet Segesvár várában” című előadását. A díszlet egy teljes középkori háztartást varázsol a színpadra: faasztal cseréptálakkal, fonott kosarak, kévébe kötött búza; az egyik oldalon posztóruhás asszonyok készítik elő az étkezést, a másikon lándzsás legények sorakoznak fel rövid vezényszavakra. Történelemóra ez a legkönnyebben befogadható formában: friss kenyér illatával és fegyverek csörgésével. Ezután következnek az Asserculis népi bohózatai -a commedia dell’arte a Mercenarii társulat előadásában-, a produkciók között pedig a kék ruhás, fehér fátylat viselő hírnöknő köti össze a műsort az egyetlen mikrofonnal, amelyet a 16. század még elfogadott.
A dobok, amelyek felvonulnak az utcán
Az Asserculis Zsoldosainak ütőhangszeres előadása nem a színpadon marad: levonul az utcára, majd újra végigvonul rajta, magával ragadva a közönséget is. A nagydobok: modern hangszerek, középkori kék, címeres tunikákba öltözött zenészekkel, már jóval azelőtt hallatszanak, hogy feltűnnének, amikor a csapat áthalad a kapualj boltozata alatt, a hang felerősödik, a gyerekek pedig nevetve befogják a fülüket. Egy bordó ruhás dobosnő svájci óra pontosságával adja meg az ütemet; felemelt karja a jel, amelyre mindenki vár.
Aztán elérkezik a pillanat, amely végérvényesen meghódítja a közönséget: a dobverők a nézőkhöz kerülnek. Két látogató -egyikük fehér, pöttyös ruhában, teljesen felkészületlenül, mégis teljes lelkesedéssel- dobot kap és beáll a zenekarba; a ritmus két ütemen keresztül megbicsaklik, aztán helyreáll. Egy kisfiú is megkapja a nagydobot, amely magasabb nála, de olyan komolysággal üti, hogy tapsot vált ki. A társulat előadásról előadásra gyarapszik mindazokkal, akik részt kívánnak venni a darabban.
A Pecsét Hölgyei
18.45-kor a hölgyek levonulnak a térre: hosszú fehér ruhákban, lombkoszorúval a fejükön, nyakukban agyagmedállal. A középkori táncegyüttes az idei fesztivál nevét viseli – A XXXI. Pecsét Hölgyei –, és segesvári kamaszlányokból áll, akik egész évben erre a három fesztiválnapra készülnek. Egy prémgalléros fáklyavivő nyit utat nekik a tömegen át; a színpadon egy kardot viselő lovag az egyetlen barna folt a fehér ruhák között. A végén a körtánc megnyílik, és magával ragadja a közönséget is: kezek nyúlnak egymás felé, a kör egyre tágul, a határ előadók és nézők között pedig teljesen eltűnik.
Magyar lovagok fehér lovakon
19.00 órakor a macskaköves utcán álló tömeg magától szétnyílik, anélkül hogy bárki kérné: megérkeznek a fehér lovas magyarok. A Debreceni Történelmi Korok Hagyományőrző Egyesület lovagi bemutatóval érkezett Segesvárra: teljes vértezetben, arcvédős sisakban, a láncing fölött kék–piros tabardot viselve. A lovak nyugodtan lépkednek a magasba emelt telefonok százai között; a lovasok a tömeg fölött tekintenek végig, ahogy illik azokhoz, akik egy méterrel magasabbról szemlélik a teret. Teljes páncélzatban végigcsinálni egy júliusi napot – ez önmagában is tiszteletet érdemel.
A Peregrinii és a „Csodák Udvara”
19.45-kor a Peregrinii társulat a „Csodák Udvara” című előadását viszi színpadra: vörös ruhák, furulyák, tekerőlant és olyan hangszerek, amelyeket a közönség lefényképez, hogy később otthon rákereshessen az interneten. Régi zene ez, élő előadásban, közben egy boltív alatt, a kőboltozat székesegyházhoz méltó akusztikáját kihasználva, fekete ruhás hegedűművész játszik. Az egész vár egyetlen hatalmas rezonanciadobozzá válik egy órára.
„A lakodalom”: Țăndărică, KEO és Alina Crișan
A jelek már délután jelen voltak a Vár téri színpadon: fehér dobfelszerelés, hangpróbák, egy fekete sapkás, vöröses szemüvegű úr, aki olyan természetességgel ellenőrizte a dobverőit, mint aki ezt már fél évszázada csinálja. Este 21.00 órakor megérkezett a megerősítés: Ovidiu Lipan Țăndărică, a Phoenix legendás dobosa lépett színpadra KEO és Alina Crișan társaságában, a lépcsők utolsó fokáig megtelt tér közönsége pedig egyszerre emelte magasba a telefonjait.
A koncert középpontjában a „Nunta” állt, a Phoenix emblematikus dala, amely nemrég új feldolgozást kapott KEO közreműködésével, Alina Crișan énekével és Țăndărică vendégszereplésével, vokalistaként is. Az új változat megőrizte az eredeti erejét, ugyanakkor kortárs hangzással ruházta fel: KEO és Alina megosztották egymás között a refréneket, a gitáros sárga-fekete csíkos hangszerével menetelt a fénynyalábok között, a billentyűs biztosította a harmonikus alapot, Țăndărică pedig fekete pólóban, széles mosollyal, a dobok mögül fogta össze az egészet, élő hídként a Phoenix története és a színpad előtt álló új nemzedék között.
A világ vége – tűzzel
21.45-kor kialudtak a fények, és a Vár tér belépett „A világ vége” című tűzjátékba, amelyet a Breslele Unite és a Compania Dragonului mutatott be az „Árnyak és Lángok” sorozat részeként. A hosszú posztóruhás táncosnők égő fáklyákat tartottak alig egy tenyérnyire a ruhájuktól; a lángok köröket és nyolcasokat rajzoltak a levegőbe, a paraffin édeskés illatú füstje pedig díszletszerű ködként borult a közönségre. A csúcspont akkor érkezett el, amikor a tűznyelő az ég felé fordította a lángot, és egy hőlégballon méretű tűzgömböt fújt a magasba, ez váltotta ki az este legnagyobb ámulatát. A még mindig a nappali hőséget őrző macskaköveken törökülésben ülő nézők egy pillanatra még a telefonjaikról is megfeledkeztek. Majdnem.
Amikor az utolsó fáklyák is kialudtak, a várat már csak a lámpások fénye és az édeskés füst illata töltötte be. Vasárnap minden kezdődött elölről – de a szombat, a fesztivál legmozgalmasabb napja úgy zárult, ahogyan egy harmincegyedik alkalommal megrendezett ünnephez illik: tűzzel, dobokkal, a Phoenix-dalok újraértelmezéseivel, amelyek hazataláltak az új generációhoz, és egy egész várossal, amely néhány órára megfeledkezett arról, hogy melyik században él.
