Segesváron évente három napig tart a középkor
Riport Románia legrégebbi középkori fesztiváljának legzsúfoltabb napjáról, immár a XXXI. kiadásból: rabszolgavásár, debreceni lovagok fehér lovakon, dobok a macskaköves utcán, fehér ruhás udvarhölgyek, a Phoenix „Nunta" című dala Țăndărică, KEO és Alina Crișan előadásában — és egy tűzzel eljátszott világvége. Szombat, július 25., a Várban.
---
A Vár, csordultig
Szombat délelőtt a Vár tere felé kapaszkodó macskaköves utca már nem látszik az emberektől. Lépésben haladunk — nem udvariasságból, hanem mert másképp nem lehet: az öt évszázadnyi talp által simára koptatott folyami kövek maguk diktálják a tempót. Itt-ott a mézeskalács illata keveredik a miccsével és egy füstölő édeskés füstjével; fent, a színes homlokzatok között, a zászlófüzérek háromszögekre szabdalják az eget. A szervezők a három nap végén nagyjából 30 000 résztvevőt becsültek — és úgy tűnik, a legtöbben a szombatot választották, a legsűrűbb programú napot.
A fesztivál a XXXI. kiadásánál tart — a legrégebbi ilyen rendezvény Romániában, ahogy a szervezők nem mulasztják el felidézni —, és úgy rendezkedett be a városban, mint egy régi bútordarab, amely tudja a helyét: a kézművesek standjai a főutcán, a hagyományőrző táborok a fűben, a várfal tövében, a nagyszínpad pedig a Vár terén, a felsőváros macskaköves szívében. Az Óratoronynak semmi dolga a programban — de, ahogy immár öt évszázada, a magasból elnököl az egész fölött.
A vásár: karkötők, kalapok és egy boszorkány varjúval
A kézművesek az utca alsó szakaszát tartják, és minden stand egy kis színpad. A „Luminița cu tăblița" standján — a név, hogyan is másképp, egy fatáblácskába gravírozva — a szövött karkötők százával tekerednek kerek fatartókra, mint a cérna az orsókra egy hajdani rövidáruboltban. A gyerekek ékszerészi komolysággal válogatnak: mintákat hasonlítanak össze, véleményt kérnek, majd visszatérnek az első változathoz.
Feljebb, egy szürke vászonnal letakart asztalon miniatűr hadtörténet vonul fel: kézzel festett ólomkatonák, a körömnyi pajzsú lovagoktól a skarlátvörös zubbonyos napóleoni gránátosokig. Az árus mindet ismeri — ezredről ezredre. Kicsit odébb pedig, egy szövetekkel megrakott standnál, a vásár legtöbbet fotózott alakja áll őrt: egy borzas hajú boszorkány, vállán varjúval, aki tetőtől talpig végigmér, és ha szerencséd van, rád mosolyog — abban a pillanatban az egész varázslat átfordul.
16.00 óra: rabszolgákat árulnak a téren
A szombati program a fesztivál legfurcsább pillanatával kezdődik — és a nézők gyűrűjéből ítélve a legjobban várt is. Három mezítlábas férfit vezetnek a tömeg elé kendervászon ingben, vastag kötéllel egymáshoz fűzve. A kikiáltó — kék brokátzubbony, sárga barett, vállán átvetett kötél — sorra dicséri portékája erényeit, egy áruját jól ismerő kereskedő széles gesztusaival: az egyik „jól kaszál", a másik „keveset eszik". A közönség nevetve licitál; időnként egy-egy rövid csend emlékeztet rá, hogy ugyanezeken a köveken ez a jelenet nem mindig volt színház.
A tábor: ahol a gyerekek fegyvert foghatnak
A színpad mögött, a várfal árnyékában a füvön, a középkori tábor úgy éli a maga életét, mintha nem tudná, hogy nézik. A fehér vászonsátrak sorban állnak, a festett pajzsok alabárdoknak támasztva; egy kötélen ruhák száradnak, amelyeket tényleg kimostak; egy fehér szakállú mester, tarkójára tolt csuklyával és tetovált karokkal, mesél annak, aki megáll. A hagyományőrzők nem játsszák a tábori életet — élik, a csecsemőkkel együtt, akiket a lándzsák között sétáltatnak.
A gyerekeknek a tábor az otthon tiltott paradicsom: itt a fegyverekhez hozzá lehet nyúlni. Egy hét év körüli fiú egész testsúlyával feszíti az íjat egy oktató tekintete alatt; egy másik nála kétszer magasabb lándzsát próbálgat. A nyílvesszőket mértékkel osztják, a történeteket — mérték nélkül.
Az abszolút sztár azonban a kaloda marad. Sorban állnak hozzá, előkészített telefonnal: fej és kezek a megfeketedett fa nyílásain át, mellette a csuklyás „hóhér" a kellékbárddal, aztán a kötelező fénykép. Sorra jönnek komoly férfiak, akik méltósággal hagyják magukat „elítélni", majd egy rózsaszín napszemüveges kislány, akit az anyukája gondosan igazít bele a kínzóeszközbe — az egész sor nagy derültségére. A büntetés pontosan addig tart, amíg egy sikerült fénykép.
Bohócok, gólyalábak és az élő szobor
17.15-től az utca a Funny Art társulaté. A zöld-narancssárga bohóc gólyalábakon sétál a tömeg feje fölött, zászlóként lobogó ingujjakkal, és az első emelet magasságából köszönget; amikor az Óratorony elé ér, egy pillanatra a városnak két őrzője van. Alatta a harlekinek dolgozzák meg a tömeget — bókok, meghajlások, apró tréfák. Egy piros, csuklyás ruhás nő tökéletesen mozdulatlanul áll a talapzatán — élő szobor —, míg valaki túl közel nem merészkedik, és a szobor pislog először. Egy granitás standnál pedig egy kosszarvas, gólyalábas figura rendel magának, teljes lelki nyugalommal, valami hideget: az anakronizmus senkit sem zavar, hiszen éppen ez a fesztivál nyersanyaga.
A vár élete, színpadon
17.45-kor a Vár terének nagyszínpadán a Breslele Unite și Compania Dragonului (az Egyesült Céhek és a Sárkány Kompánia) előadja a „Polgári és katonai élet a segesvári Várban" című műsort. A díszlet egy egész porta, a pódiumra költöztetve: faasztal cseréptálakkal, vesszőkosarak, búzakévék; az egyik oldalon posztóruhás asszonyok készítik az ebédet, a másikon lándzsás legények sorakoznak kurta vezényszavakra. Ez a történelemlecke a legkönnyebben emészthető formájában: kenyérillattal és fegyvercsörgéssel. Ezt követik az Asserculis-beli népi bohózatok — a commedia dell'arte a Mercenarii din Asserculis (az asserculisi zsoldosok) változatában —, a műsorszámok között pedig a kék ruhás, fehér fátylas hírnöknő fűzi össze az egészet a XVI. században egyedül engedélyezett mikrofonnal.
A dobok, amelyek felfelé veszik az utcát
A Mercenarii din Asserculis ütősshow-ja nem marad a színpadon: lemegy az utcára, majd vissza is kapaszkodik rajta, közönségestül. A nagy dobok — modern hangszerek, címeres kék középkori zubbonyok — előbb hallatszanak, mint látszanak; amikor a formáció áthalad a kapualj alatt, a hang megduplázódik, és a gyerekek nevetve fogják be a fülüket. Egy meggyszínű ruhás dobosnő metronómpontossággal adja meg a hangot: felemelt karja a jel, amelyre mindenki vár.
Aztán jön a pillanat, amely végleg meghódítja a közönséget: a dobverők a nézőkhöz vándorolnak. Két látogató — egyikük pöttyös fehér ruhában, teljesen felkészületlenül és teljesen elragadtatva — dobot kap és beáll a formációba; a ritmus két ütemig biceg, aztán megülepszik. Egy kisfiú is megkapja a nagydobot, amely magasabb nála, és olyan komolysággal üti, hogy taps csattan fel. A csapat előadásról előadásra nő, mindazokkal, akik nem bírják ki.
A Pecsét Úrhölgyei
18.45-kor az udvarhölgyek levonulnak a térre: hosszú fehér ruhák, levélkoszorúk, agyagmedálok a nyakban. A középkori táncegyüttes a kiadás nevét viseli — Domnițele Sigiliului XXXI (a Pecsét Úrhölgyei) —, és segesvári kamaszlányokból áll, akik egész évben a fesztivál három napjára próbálnak. Egy prémgalléros fáklyavivő nyit nekik utat a tömegben; a színpadon egy kardos lovag az egyetlen barna folt a fehér ruhák között. A végén pedig megnyílik a körtánc, és magába öleli a közönséget: kezek nyúlnak ki, a kör nő, az előadás és a nézők közötti határ végképp eltűnik.
A magyar lovagok, fehér lovakon
19.00 órakor a macskaköves utca tömege magától kettéválik, anélkül hogy bárki kérné: bevonulnak a fehér lovak. A Debreceni Történelmi Korok Hagyományőrző Egyesület hozta el Segesvárra a magyar lovagok tornáját: teljes vértezet, arcvédős sisakok, kék-vörös tabard-köpenyek a láncing fölött. A lovak rendíthetetlenül lépdelnek a magasba emelt telefonok százai között; a lovasok a tömeg feje fölött néznek el, ahogy az olyan emberekhez illik, akik egy méterrel magasabbról látják a teret. Teljes vértezet, egy júliusi nap végén: tisztelet érte.
A Peregrinii és a „Csodák Udvara"
19.45-kor a Peregrinii (a Vándorok) hozza színpadra a „Csodák Udvarát": vörös minstrel-öltözékek, kettős furulyák, tekerőlant és olyan hangszerek, amelyeket a közönség lefotóz, hogy otthon rákereshessen az interneten. Ez a régizene élőben, múzeumi patina nélkül; közben egy kapualj alatt egy fekete öltönyös hegedűs használja ki a kőboltozat katedrális-akusztikáját. Az egész Vár egy órára rezonáló doboz lesz.
„Nunta": Țăndărică, KEO és Alina Crișan
Már délután látszottak a jelek a Vár terének színpadán: egy fehér dobszerelés, hangpróbák, egy fekete sapkás, vöröses szemüvegű úr, aki olyan fesztelenséggel ellenőrizte a dobjait, mint aki fél évszázada csinálja ezt. 21.00 órakor jön a megerősítés: Ovidiu Lipan Țăndărică — a Phoenix legendás ütőse — lép színpadra KEO és Alina Crișan oldalán, és a tér, amely az utolsó lépcsősorig megtelt, előveszi a telefonokat.
A koncert középpontja a „Nunta" — a Phoenix emblematikus dala, amelyet nemrég egy KEO jegyezte remake-ben adtak ki újra, Alina Crișan hangjával és Țăndărică-val mint különleges meghívottal, énekben is. A produkció megőrzi az eredeti dal erejét, és kortárs hangzást ad neki; a segesvári színpadon a képlet pontosan úgy működik, ahogy ígéri: KEO és Alina megosztoznak a refréneken, a gitáros sárga-fekete csíkos gitárjával masírozik a fénypászmák között, a billentyűs tartja a harmóniaszőnyeget, Țăndărică pedig — fekete pólóban, széles mosollyal — a doboktól fogja össze az egészet, élő hídként a Phoenix története és a színpad előtti nemzedék között.
Világvége, tűzzel
21.45-kor kialszanak a fények, és a Vár tere belép a „Világvégébe" — a Breslele Unite și Compania Dragonului tűzshow-jába, az „Árnyak és Lángok" sorozatból. A hosszú posztóruhás táncosnők égő fáklyákat visznek egy tenyérnyire a szövettől; a lángok köröket és nyolcasokat rajzolnak a levegőbe, a parafinszagú füst pedig díszletköddé ereszkedik a közönségre. A csúcspont: a tűznyelő az ég felé fordítja a lángot, és akkora tűzgömböt lövell fel, mint egy hőlégballon — ez a pillanat csalja ki az este leghosszabb „áááá"-ját. A közönség, törökülésben a napközben átforrósodott macskakövön, megfeledkezik a telefonokról. Majdnem.
Amikor kialszanak az utolsó fáklyák, a Vár a lámpások fényében és az édeskés füst illatában marad. Vasárnap a program elölről kezdődik — de a szombat, a legzsúfoltabb nap, úgy zárult, ahogy egy XXXI. kiadásához érkezett fesztiválhoz illik: tűzzel, dobokkal, egy új nemzedékhez hazatalált Phoenix-dallal és egy egész várossal, amely néhány órára elfelejtette, milyen évszázad van odakint.
